2009_

A The Corporation művé­szeti szer­ve­zet ma, hogy túl vagyunk a 30-ason, már nagyon mást is jelent szá­munkra, mint tíz éve. „Isteni szikra” hozta létre a zava­ros és kel­le­mes 2000. évben — ahogy ‘mani­fesz­tu­munk’ ele­jén meg­fo­gal­maz­tuk, „fia­tal korunk­ból” eredt a sür­ge­tés, hogy saját, közös struk­tú­rát keres­sünk az önki­fe­je­zésre. A barát­ság­gal együtt, akkor pont a képzőmű­vé­szet volt a leg­erő­sebb közös for­mánk, amit aztán erős impul­zu­sokká pró­bál­tunk ala­kí­tani, négyünk adott­sá­gait közös alko­tássá fóku­szálni. És túl a szel­lemi kon­cent­rá­ción, még egy közös művész­te­le­pet is lét­re­hoz­tunk a mindennapjainkból.

Ez aztán nem jött be, ami­nek követ­kez­té­ben fel­szá­mol­tuk az „együtt lakunk — együtt dol­go­zunk” élet­mód kere­teit. Nagy ener­giák és nagy feszült­sé­gek mozog­tak közöt­tünk és körü­löt­tünk, akkor nem sike­rült azt a foly­to­nos­sá­gát fenn­tar­ta­nunk a »szer­ve­zet­nek«, ame­lyet kez­deti vízi­ó­ink elő­re­je­lez­tek. Ember ter­vez, ugye. :) Más, sok­kal sze­mé­lye­sebb irá­nyokba indul­tunk el, de mára ezek­ben békes­ségre találva, egy­mást, egy­más alko­tá­sait is jóval kiegyen­sú­lyo­zot­tab­ban, jóval nagyobb tisz­te­let­tel kezel­jük. Ahogy kez­deti lel­ke­se­dé­sünk­ben vol­tunk pán­kok is — akár a leg­sú­lyo­sabb „hozott anyag­ból” dol­go­zók, adott eset­ben meg­sem­mi­sítők: ugyan­úgy a velők leg­mé­lyéig leásók — a szel­lem biro­dal­má­nak tisz­telői is let­tünk. Lehet ennyit jelent néhány év. Lehet sok dolog van, amit nem lehet szét­vá­lo­gatni szó­ban, és iga­zá­ból csak a hang­sú­lyok meg az ará­nyok ren­deződ­tek át. Mi most múl­tuk a har­min­ca­in­kat nem­rég, és ami­lyen zűrös kör­nye­zeti álla­po­tok és glo­bá­lis zava­rok között esz­mél­tünk és nőt­tünk fel — gon­dolva a magyar­or­szági művé­szeti közegre is — már inkább így fogal­maz­zunk, ki-ki a maga mód­ján: hoz­zá­tenni sze­ret­nénk az nagy egész­hez. Nyílván.

Ahogy abba a korba érünk, ami­kor már mi is csa­lád­ta­go­kat, közeli bará­to­kat, pálya­tár­sa­kat vesz­tünk, pél­dául már nem ját­szunk a halál­lal olyan direkt módon, ahogy sok tapasz­ta­la­tot nél­kü­löző ifjú elme­ként az 5. Égtáj nevű fesz­ti­vá­lun­kon fel­vo­nul­ta­tott műal­ko­tá­sok kap­csán tet­tük. (Amúgy sze­mé­lyes ked­ven­cem mind­máig a Kultiplex udva­rá­nak akkor még tel­je­sen csu­pasz, félig­fa­gyott tala­jába román feke­te­mun­ká­sok­kal ása­tott négy, kör alap­rajzú gödör. A göd­rök­ben pedig bitang stro­bo­szkó­pok veret­ték. A lát­vány fej­ma­gas­ból szem­lélve egy sötét Corporation-jelet szag­ga­tott ki a reti­ná­ból.) Ma már mind­annyian job­ban tud­juk, hogy miért is sze­re­tünk élni és alkotni. Az elmúlt tíz év sokat hozott, az alko­tás nem állt le ben­nünk és álta­lunk — mi már így marad­tunk. :) A The Corporation akkori kere­teit, az útke­re­sés miként­jét, amit jóval szi­go­rúbb­nak és sok­kal fizi­ka­ibb­nak kép­zel­tünk el, mos­tanra fel­vál­totta a sok­kal inkább szel­lemi érte­lem­ben vett sza­bad­ság és együttmű­kö­dés — amely sza­bad­ság nem állja útját sem­mi­lyen „Corporationos meló­nak” sem. Mindenesetre jelen­leg mind a négyen saját név alatt jegyez­zünk a leg­több műal­ko­tá­sunk (vagyis saját nevek alatt) De időről-időre dol­go­zunk együtt, illetve mások­kal egy­aránt.
Azt hiszem, nem saj­ná­lunk sem­mit, amit a művé­szetből épült oltá­ra­in­kon áldoz­tunk fel az élet javára — annál inkább azo­kat az alkal­ma­kat, ami­kor vala­ki­ket pró­bál­tunk rész­ben és időn­ként (bele­értve magun­kat is) — pri­mi­tív előem­ber mód­jára némi­képp’. :P Nyílván eze­ket az áldo­za­tot nem kérte tőlünk az élet.

Vagyunk tehát továbbra is — a The Corporationon és azon is túl:
Mátrai Erik, Borsos János (The Mike Nylons Figure), Szenteleki Gábor és .page. (pao)

_____
.page.

Egy-egy — álta­lam hir­te­len válasz­tott — mun­kánk a köze­lebbi múltból:

pagenemlathatogabornemszabvany

erikszogesdrotjanorex

 

corp_logo_feh