HUNGARICA . Bécs, Knoll Galéria [‣‣‣ The Corporation: ASZTAL]

ICA ICA HUNGARICA
[HUNGARICAKnoll Galéria, Bécs, 2012. júni­us 20-júli­us 31.]

Szóval van ez a hülyés­ke­dés, ami sze­rint “a művé­szet az vala­mi más”, nem is iga­zán tar­to­zik hoz­zánk, meg mi se hoz­zá. Vagy neki. Ez a “művé­szet” (~tet­sző­le­ge­sen “ellen­sé­ges” szel­le­mi érték) vala­mi “egyéb, ami ter­mé­sze­té­nél fog­va gya­nús”, talán ‘régeb­ben’ volt vala­mi értel­me vagy hasz­na, ami­kor a roman­ti­ku­san foly­do­gá­ló vízek áttet­sző­ek vol­tak, a tájak idil­li­ek és az ég meg kék, mint a fest­mé­nye­ken annak rend­je és mód­ja. Ha már “muszáj”, hát vala­mi kel­lék a művé­szet az IKEA-kis­is­ten oltá­rán, nagy, nyo­mott min­tás füg­göny és pár­na­hu­zat — vagy egy-két köz­té­ri stuff meg­szo­bo­rá­sá­hoz saj­nos elen­ged­he­tet­len kézügyesség/szélben szál­ló búbá­na­tos, nőhan­gú nép­dal­fosz­lány. A szo­bor­nak, ame­lyet az ideo­ló­gia­liag zava­ró iden­ti­tás­sal élő művész keze ügyes­ke­dik össze, per­sze azért jobb, ha van feje, keze, lába meg kalap­ja — szó­val vala­mi fel­is­mer­he­tő alak, mond­juk egy Hortymiklós, eset­leg kamé­le­on a hősi osz­lop­főn, a nép­da­los lány meg job­ban teszi, ha térd­fö­lött kez­di csak piros­feh­ér­zöld­be teker­ni magát a csár­dás­hoz kán­kán­hoz. Esetleg “ha ez az értel­mi­sé­gi masz­tur­bá­ció a művé­szet, akkor én abból nem kérek!” — mit is akar­nak ezek a művész­kék, sérült s torz lel­kük lerá­gott csont­vá­zá­nak iPhonnal leka­pott képe­i­vel. És amit “ezek” művel­nek, nem más, mint egy újabb (min­díg éppen) apro­pó, hogy végig­ver­jünk az “ingyen­élő­kön”, a kéret­le­nül bele­du­má­ló­kon, és men­jél el dol­goz­zá’ inkább, ne fárassz ebbe’ a hőgu­tá­ba’. Vagy letö­röm a kezed, hátad­ba is állí­tom, ha össze­fir­ká­lod az utcán­kat (Orbánviktor mosoly­gós orcá­ja még­is itt-ott ránk ragyog Budapest bér­há­za­i­nak fala­in, sten­cil­lel fúj­va). Ejj, a magá­ról mit sem tudó, avagy önma­gá­val _maradéktalanul_ elé­ge­dett, és e miatt is arro­gáns, gőgös, fenn­hé­já­zó, bun­kó hülyés­ke­dés Nagyon Magyar. Magyarország elhü­lyült arca ez, ahol az “átgá­zo­lás és a leuga­tás művé­sze­te” kami­on­ról leesett, sör­rel töl­tött műanyag faszok­ból és noki­ás­do­bo­zok­ból esz­ká­bált tró­nu­sán völgy­híd-ele­mek­ből és Tescós-zacs­kók­ból, okos­ba’ inté­zett pályá­za­ti dol­go­za­tok­ból for­mált, disz­nó­fe­jű nagy­úr monu­ment­je­ként ter­pesz­ke­dik. Vállán átvet­ve “% AKCIÓ! % AKCIÓ! %”-sor­min­tá­jú tóga, jobb kezé­ben (amellyel alat­to­mos-büsz­kén magá­hoz nyúl — vagy mások­hoz) az a bizo­nyos klasszi­kus, két­ser­pe­nyős mér­leg. Egyik ser­pe­nyő­ben filo­zó­fu­so­kat és egyéb hason­sző­rű boga­ra­kat rovás­írás­ból hegesz­tett dár­dá­val ledö­fő Szentgyörgy, másik­ban csi­nos, har­ci­gyász­lo­bo­gó­ba cso­ma­golt két­ton­nás nagy­ma­gyar­or­szág-mat­ri­ca. Balkezébe’ meg? Na mi más, mint kom­bájn ala­kú, haj­lék­ta­la­no­kat és kuká­zó­kat — meg úgy álta­lá­ban mind­nyá­jun­kat — súj­tó tör­vé­nyek salá­tá­ja (par­lag­fű­szár-zuzal­ék­ból készült papír­ra nyom­tat­va) és gőz­ka­la­pács vere­scsil­la­gos árva­lány­haj­jal titok­za­tos-ügy­nö­kö­sen össze­gyó­gyít­va. Ja, a szem! Az hazug sze­me bizony mara­dék uni­ós pénz­ből gyár­tott autó­pá­lya­szel­vény­be olvadt egyen-szűz­má­ria­szob­rok­kal van födöz­ve. (Haj & Smink: való­sá­gos fos­vány­te­le­ví­zi­ós udva­ri gyárt­mány.)

Szíve sose volt. Agya helyén halál.

.

Ja, bit­te. Já. Já. — De azért ‘Fuck you lieber nach­bar’, mond­ja erre a fen­tebb rész­le­te­zett hülyés­ke­dés­re — és még mi, magya­rok tud­hat­juk leg­job­ban mire is — kerek kitű­zőn a művész, Horváth Tibor, és kiál­lít — mit kiál­lít: kifek­tet — egy élet­nagy­sá­gú minisz­ter­el­nököt, tok­ban. A tok vala­me­lyest kopor­só­sze­rű, szí­ne a piros és fehér és zöld fes­té­kek egy­más­ba oldó­dá­sá­ból szár­ma­zó hal­vány hús­szín, olda­lán láb­tól-fejig szi­vaccsal lefüg­göny­zött rés, hogy kita­po­gat­hasd “azt ott bent”. Én egy­szer vol­tam csak képes benyúl­ni az erek­lye­tar­tó­ba, de ment­sé­gem­re szól­jon, hogy amúgy sem szí­ve­sen érin­tek őrjön­gés kivál­tó­dá­sá­ra alkal­mas tár­gya­kat. Tibor kri­ti­kus hoz­zá­ál­lá­sa a töb­bi művén is hal­lat magá­ról, így kerül egy gagyi-foto­sopp fir­ka fehér ván­kos­ra hímez­ve: piros eső esik a bal­szé­len, zöld a job­bon, alul pedig össze­foly­nak a csa­tor­ná­ba. Középütt fehér figu­ra fehér zász­lót len­get, ami szá­mom­ra elő­hoz­za 1848 fő szlo­gen­jé­nek máso­dik sza­vát: az EGYENLŐSÉG-et. A pár­na mögött a falon kéz­zel hor­golt fal­vé­dő-imi­tá­ció, piros ala­pon zöld gáz­ál­arc-szi­lu­ett, fehér sze­mek­kel és száj­nyí­lás­sal. Először az egyez­mé­nyes vak-szim­bó­lum­nak néz­tem. Fontos és egy­ben légi­es műal­ko­tá­sa még a ‘Donation for the Benefit of Democracy’. Rozsdamentes acél lap­ból haj­lí­tott mini­ma­lis­ta kivi­te­lű ado­mány­gyűj­tő szer­ke­zet, azzal az egyet­len “szép­ség­hi­bá­val”, hogy a meg­fe­le­lő nyí­lá­son belé­do­bott fém- és papír­pénz táro­ló­edény híj­ján a pad­ló­ra hul­lik. Átlátszó trükk. :)

[Horváth Tibor vala­mely blog­ja]

[És mail-je — biz­to­san örül, ha leve­let kap :) — horvathtibor@hungary.org]

 

A tár­la­ton fel­vo­nul­nak még orszá­gunk más híres jel­lem­zői is, mint Karácsonyi László apró fest­mé­nyén, ahol a Parlament előtt, esti-éjsza­kai fény­ben — a Dunában — für­dő­zik szo­ká­sos pózá­ban a Gellért-hegyi Szabadság szo­bor. A lát­vány, akár az egész kiál­lí­tás, egy­szer­re nyug­ta­la­ní­tó és játé­ko­san fel­sza­ba­dí­tó.

[Részlet a YouTube-on a Karácsonyi Lászlóról készült vide­o­port­ré­ból]

 

Mécs Miklós és Vándor Csaba súlyos­ra veszi a prob­lé­mát kilo­gramm­ban, amit mi magya­rok álta­lá­ban mint toll­pi­hét sze­ret­nénk lefúj­ni men­ténk­ről (mond­juk át a cigány­ság­ra): már­vány­táb­lá­ba met­szet­te a rend­szer­vál­tás körü­li idők Mariahilferstrasse‑i bolt­ja­i­ban fel­írt — azóta szál­ló­igé­vé vált — fel­szó­lí­tást: MAGYAR NE LOPJ!

[Mécs Miklós régeb­bi blog­ja]

[Vándor Csaba blog­ja]

 

Univerzálisabb mon­dan­dó­ja van Borsos Lőrinc két sor­ban ins­tal­lált, nyolc dara­bos zász­ló­so­ro­za­tá­nak, a ‘Határeset’-nek. A fatáb­lá­ra fes­tett soro­zat ala­ki­lag nagyon egy­sze­rű: a fel­ső sor­ban a magyar nem­ze­ti lobo­gó, köze­pén kicsi­ben kör­nye­ző orszá­gok hiva­ta­los lobo­gói, az alsó sor­ban pedig for­dít­va, a más orszá­gok lobo­gó­i­nak köze­pén a magyar lobo­gó kicsi. Ez a mun­ka meg­le­he­tő­sen tisz­ta elve­ken áll, mond­hat­ni alap­ve­tő mate­ma­ti­kai egyen­let.

[Borsos Lőrinc blog­ja]

 

Borsos János kiál­lí­tot­ta a “hadak útját meg­járt” videóját,a ‘Nemzeti tér­dep­lés’-t. Benne ő maga sze­re­pel, tün­te­té­sek­ről isme­rős­nek tűnő, arc­ken­dős, EVERLAST már­ká­jú kapuc­nis ruhá­ban — saját meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint ez egy “utcai demonst­rá­ci­ós vise­let” -, amely­re külön­bö­ző utált és meg­ve­tett, agresszív elő­íté­le­tek által táma­dott cso­por­tok­ra jel­lem­ző szim­bó­lu­mo­kat app­li­kált — a puló­ver hátá­ra pedig az álta­la leg­in­kább meg­alá­zott­nak, de egy­ben a leg­na­gyobb kibé­kí­tő­nek tar­tott “Lord Jesus”-feliratot, nad­rág­ja tér­dé­re pedig a szlo­vák és a magyar zász­ló­kat. Maga a ruhá­zat is sze­re­pel a galé­ri­á­ban, egy pró­ba­ba­bá­ra ölt­ve, ame­lyet zárás után a kira­ka­ti ablak elé állí­ta­nak. A vide­ón János a Parlament mögött letér­del, rá a nem­ze­ti jel­ké­pek­re — talán ez utób­bi gesz­tus (és a Youtube :)) által vált az alko­tás hír­hedt­té Magyarországon, köszön­he­tő­en a kurucz.info‑n meg­je­lent cikk­nek, amely a ‘magyar­gya­lá­zó’ cím­ke alá TAG-elte be — hová más­ho­vá, ugyi. János aktí­van hasz­nál­ja az inter­ne­tet művé­sze­té­ben, külön figyel­met for­dít­va a kom­men­tek­re, a videó mel­lett ezek­ből is bemu­tat egy bok­ré­tá­ra valót, angol­ra for­dít­va. A bemu­ta­tott hoz­zá­szó­lá­sok, talán egy kivé­te­lé­vel, gya­kor­la­ti­lag az alko­tó szel­le­mi-lel­ki, mégin­kább fizi­kai meg­gyil­ko­lá­sá­ra és hason­lók­ra szó­lí­ta­nak fel. A ‘magyargyalázó’-billogot for­gat­va sok­kal inkább úgy tűnik, a rea­gá­lók önma­gu­kat sütik, de mint min­den zabo­lát­lan, féle­lem­ből és gyű­lö­let­ből  szár­ma­zó, ösz­tön­ve­zé­relt ener­gia fel­tű­né­se­kor, egyet­len fél­gon­do­lat­ra sem vesz­nek erőt, amellyel talán fel­ment­het­nék önma­gu­kat önma­guk gya­lá­za­tos íté­le­te alól. Az igaz­ság­hoz viszont az is hoz­zá­tar­to­zik, hogy a videó kom­ment­fe­lü­le­tén szá­mo­san védel­mük­be vet­ték, meg­pró­bál­va türel­me­sen nyi­to­gat­ni magyar­tár­sa­ik sze­me­it. A Nemzeti tér­dep­lés, a rá való bár­mi­lyen rea­gá­lás­sal együtt, talán a leg­esszen­ci­á­li­sabb, és egy­ben leg­egy­sze­rűbb “batyú”, ami­nek tar­tal­mát szét­vá­lo­gat­va bele­néz­he­tünk a (magyar) tükör­be.

[Nemzeti Térdeplés a Vimeo-video­meg­osz­tón]

[Borsos János blog­ja]

 

A The Corporation-nel most vala­mi nagyon konk­rét dol­got sze­ret­tünk vol­na lét­re­hoz­ni, amely min­den külön infor­má­ció nél­kül is egy­ér­tel­mű és kom­pakt (ennek meg­ter­ve­zé­sét akkor indí­tot­tuk el, ami­kor még úgy volt, hogy ezen a bemu­ta­tón együtt állít ki oszt­rák és magyar művész vegyes­be). Így készült el az ‘Asztal’. Az Asztal tény­leg egy asz­tal, külön­le­ges­sé­ge pedig abban áll, hogy két darab­ból készült, az egyik felét oszt­rák asz­ta­los, a mási­kat pedig magyar készí­tet­te, egyik a másik­ról, illet­ve arról, hogy a fél-asz­tal­nak készül­ne másik fele is, mit sem tud­va. Az Asztal lap­ja az oszt­rák-magyar határ vona­lá­ban, fa-kira­kó­ként illesz­ke­dik össze (min­den­faj­ta ragasz­tás nél­kül), ezek elő­ször a Knoll Galériában talál­koz­tak. Mikor a meg­szü­le­té­sén ötle­tel­tünk, úgy gon­dol­tuk, egy­faj­ta mérő-esz­köz­ként is működ­het, arra a mind­két vidé­ken léte­ző elő­íté­let­re rea­gál­va, amely sze­rint az oszt­rá­kok pre­cí­zeb­ben dol­goz­nak, mint a magya­rok, de aztán min­den magya­rá­zó szö­veg, a szak­em­be­rek­nek leadott terv­raj­zok­kal való össze­ve­tés nél­kül került a galé­ria teré­be, azt a ren­ge­teg gon­do­la­tot, magya­rá­za­to­kat, lehet­sé­ges szim­bo­li­ká­kat, ami­ket a mű ter­ve­zé­se köz­ben fel­ve­tet­tünk egy­más között, végül mel­lőz­tük az Asztal mel­lől. Mint kide­rült, a láto­ga­tók maguk­tól is szin­te pon­to­san ugyan­ezek­hez a prob­lé­mák­hoz, kér­dé­sek­hez és magya­rá­za­tok­hoz jutot­tak a Magyarország-Ausztria hatá­rát és illesz­ke­dé­sét ábrá­zo­ló asz­tal által, mint mi.

Asztal

.

A kiál­lí­tás kurá­to­ra: Kozák Zsuzska, a bécsi Knoll Galéria mun­ka­tár­sa.
[Knoll Galerie Wien]

.

Szóval van ez a hülyés­ke­dés a dol­gok­kal, ame­lye­ket nem lehet meg­en­ni, meg­in­ni, elad­ni, kiír­ta­ni (satöb­bi) — csak elhall­gat­ni, fél­re­ma­gya­ráz­ni, fél­re­ér­te­ni (satöb­bi). :PPP

Mire jó a művé­szet? Mire-mire.. Terápia. Hogy meg­értsd a vilá­got, hogy kéz­be (eszed­be) vehesd, hogy meg­is­mer­hesd. Hogy ne fáj­jon, hanem men­jen. Ja, bit­te, já-já. Az élet.

Mondom: T E R Á P I A.

Ezúttal poli­ti­ka-terá­pia.

.

 

.page.

(További aján­ló, ha eddig jutot­tál, ezt is érde­mes: artportal.hu — HUNGARICA)