Nézz a szemedbe

Letölt: 

NÉZZ A SZEMEDBE!

Szöveg a hét­kö­n­api embe­ri ski­zó, vallás/filozófia, sza­bad­ság hang­ala­kok men­tén.

[Apolobéta]


[1.] Amiről nem lehet hall­gat­ni, arról beszél­ni kell.

[2.] The Corporation: Úrhajó



[1.]

Amiről nem lehet hall­gat­ni, arról beszél­ni kell.

Amiről nem lehet beszél­ni, arról hall­gat­ni kell.” Wittgenstein: Tractatus

(A Tractatus képe a nyelv­ről az ana­li­ti­kus-szin­te­ti­kus dis­tink­ci­ót vetí­ti elő­re, Wittgenstein tulaj­don­kép­pen a nyelv állí­tá­sa­it a követ­ke­ző hal­ma­zok­ra bont­ja. A ter­mé­szet­tu­do­mány kije­len­té­sei empi­ri­kus tény­ál­lí­tá­sok, a logi­ka pedig tau­to­ló­gi­ák­ból áll. A misz­ti­kus az, ami ezen kívül van: Én, Isten, az erkölcs, a val­lás, a művé­szet; erről Wittgenstein a Tractatus befe­je­ző mon­da­tá­ban ezt írja: „Amiről nem lehet beszél­ni, arról hall­gat­ni kell.”  Egy fon­tos nézet, hogy Wittgenstein sze­rint a nyelv­ről beszél­ni nem lehet értel­mes, filo­zó­fi­ai for­má­ban. Mivel Wittgenstein szá­má­ra a filo­zó­fia viszont első­sor­ban nyel­vi elem­zés, ezért a filo­zó­fia maga is kér­dé­ses­sé válik. Ebből követ­ke­ző­en Wittgenstein szá­má­ra a filo­zó­fia nem lehet egy örök érvé­nyű tézis­rend­szer, hanem ahogy ő mond­ja, egy lét­ra, amely­re ha fel­mász­tunk, eldob­hat­juk azt. Azaz a filo­zó­fia egy olyan folya­mat, ame­lyen ha mind végig­me­gyünk, a végén eldob­juk.*1http://hu.wikipedia.org/wiki/Ludwig_Wittgenstein)



BEVEZETŐ MAGYARÁZKODÁSOK ÉS ELŐREBOCSÁTÁSOK (az apró­be­tűs)

- Akkor reál tár­gyak­ból erős vol­tál, mi? — Ja, magyar nyelv és iro­da­lom.”

A közel­múlt egyik kará­cso­nyán kap­tam a bátyám­tól egy apró szí­nes plasz­ti­kát. A kis szo­bor egy békát min­táz, tur­mix­gép­ben. A gép bekap­cso­ló­gomb­ja piros, műgond­dal for­má­zott.

Ez a dal most érted él, fohász a lel­ke­dért / múl­jon vég­leg el a véres remény.” — Pokolgép: A dal érted él

Nem talál­tam ki sem­mi újat. Írásomban nem törek­szem min­den sor­ja lere­sze­lé­sé­re, min­den állí­tá­som téte­les bizo­nyí­tá­sá­ra. És nem gon­do­lom, hogy kizá­ró­la­gos fel­kent­ként nálam vol­na a sebez­he­tet­len­né­té­vő lát­ha­tat­lan bölcs szent grál­kő-mar­sall­bot. Isten-komp­le­xu­sa­im rész­le­tes kifej­té­sé­re sem ezt a felü­le­tet szá­nom. Mivel alap­ve­tő­en „össze­adás­ban gon­dol­ko­zom” — azaz a leg­kü­lön­fé­lébb esz­mék, gon­do­la­tok és jelen­sé­gek  álta­lam jónak vélt kibé­kí­té­sé­re és szin­te­ti­zá­lá­sá­ra törek­szem -, a szö­veg nyel­ve­ze­té­ben és tago­lá­sá­ban nem aka­rok izmu­sok­nak, isko­lák­nak, stí­lu­sok­nak, dobo­zok­nak meg­fe­lel­ni. Nincsenek rend­sze­re­zett isme­re­te­im a val­lás és a filo­zó­fia tör­té­ne­té­ről és ered­mé­nye­i­ről, és álta­lá­ban véve egyet­len isme­ret­el­mé­let­ről sem — bár az ezek­kel töl­tött ezer­nyi órá­im pon­tos szá­ma az emlé­ke­ze­tem ködé­be vész. (A fel­ve­tett témák rend­sze­re­zet­tebb filo­zó­fi­ai kifej­té­sé­nek tekin­te­té­ben kife­je­zet­ten aján­lom a a Pannon Panteon könyv­so­ro­zat 1999-ben meg­je­lent köny­vét: Tény és titok – Szabó Lajos össze­gyűj­tött írá­sai és elő­adá­sai cím­mel.) Alapvető bezárt­sá­gom, hogy magya­rul gon­dol­ko­zom, magya­rul tudom magam kife­jez­ni (a magam szá­má­ra vala­me­lyest kielé­gí­tő­en). Egyszerűen túl sok infor­má­ci­ó­val dol­go­zom egy­más­tól akár távol eső terü­le­tek­ről merít­ve, és az isme­ret min­den egyes ajta­já­nak kinyi­tá­sa után a továb­bi szel­le­mi izgal­ma­kat rej­tő ajtók pedig csak sza­po­rod­nak. Így hát kor­lá­tolt­sá­gom messze­me­nő belá­tá­sa szá­mom­ra alap. Amit meg­le­he­tő­sen rend­sze­re­zet­ten kutat­tam, az a keresz­tény­ség (külö­nö­sen újabb­ko­ri) for­má­ja és dog­ma­ti­ká­ja, prob­le­ma­ti­kái, és a keresz­tény val­lás szent­köny­ve, a Biblia. A szö­veg­ben elő­for­du­ló ilye­tén hivat­ko­zá­sok oka ez. Sok évig éltem és dol­goz­tam keresz­tény val­lá­si közeg­ben, önkén­tes­ként,  főleg ifjú­sá­gi cso­por­tok kere­te­in belül, időn­ként bizo­nyos kor­lá­to­zott veze­tő sze­rep­ben is, dol­goz­tam az egy­sze­rű fizi­kai mun­kák­tól a hit ter­jesz­té­sé­nek föl­ada­tá­ig. Ez alatt az idő alatt (és ezen felül is) több­száz négy­szem­köz­ti beszél­ge­tést foly­tat­tam „az élet, világ­min­den­ség meg min­den” téma­kö­ré­ben. Ezek a beszél­ge­té­sek, az azok­ban fel­buk­ka­nó ismét­lő­dő min­tá­za­tok — és maga az ismét­lő­dés ter­mé­sze­te — érdek­lő­dé­sem irá­nya­i­nak később leg­in­kább alap­ja­it képez­ték. Megjegyzem, a val­lá­sos gyer­mek­be­teg­sé­gek­ből való kigyó­gyu­lás­ra for­dí­tott időt tekint­ve nagy­já­ból egyen­lő­en állok az azok beszer­zé­sé­re szánt idő­egy­sé­gek­kel. Bár még nem kap­tam kéz­hez a gyó­gyu­lás záró­je­len­té­sét. :) Meglehetősen sok időt for­dí­tot­tam még álta­lá­ban az olva­sás­ra (text-geek és text-freak vagyok —  ami­óta hazánk­ban is van inter­net, ezek mér­té­ke hat­vá­nyo­zó­dott). Jelentős időt for­dí­tot­tam a művé­szet­ről való gon­dol­ko­dás­ra és esz­me­cse­rék­re is, a művé­szet tör­té­nel­mé­nek, ese­mé­nye­i­nek vilá­gá­nak tanul­má­nyo­zá­sá­ra (felül­rep­re­zen­tál­va a magyar vonat­ko­zá­so­kat). És per­sze a művé­szet külön­bö­ző tech­ni­ká­it és terü­le­te­it is igye­kez­tem meg­is­mer­ni és művel­ni. Így a sza­bad­ké­zi rajz­tól meg a hagyo­má­nyos kép­al­ko­tó tech­ni­kák­tól az alkal­ma­zott gra­fi­kai mun­kán át a tisz­tán kon­cep­tu­á­lis alko­tá­so­kig (sok­szor anti-művé­sze­ti kísér­le­te­kig), írás­be­li kife­je­zé­se­kig pró­bál­gat­tam magam, (a val­lá­sos kórus­ének­lé­sen túl) tíz éve aktí­van fog­lal­ko­zom a hangmanipulációval/zeneszerzéssel, szá­mí­tó­gép és elekt­ro­ni­kus hang­sze­rek segít­sé­gé­vel. Továbbá tanul­tam külön­bö­ző isko­lák­ban, kur­zu­so­kon jog­ról, erkölcs­ről, pszi­cho­ló­gi­á­ról, tör­té­ne­lem­ről, poli­ti­ká­ról, iro­da­lom­ról és annak alkal­ma­zott for­má­i­ról, kom­mu­ni­ká­ci­ó­ról, médi­á­ról. Én vagyok az a bizo­nyos pél­da­bé­li UFO, aki ide­jött és szét­néz: a meg­is­me­rés szem­pont­já­ból szá­mom­ra a lehe­tő leg­füg­get­le­nebb pozí­có fel­vé­te­le, a felek egyen­lő­kép­pe­ni meg­hall­ga­tá­sa szim­pa­ti­kus és hasz­nál­ha­tó ide­á­nak bizo­nyult. Ha egy téma érde­kel, igyek­szem minél több véle­ményt és elgon­do­lást meg­is­mer­ni azzal kap­cso­lat­ban, és az ezek meg­emész­té­sé­ből nyert ered­mé­nye­ket egyen­jo­gú­ként beépí­te­ni a világ­ké­pem­be. Ha új gon­do­lat­tal, akár az enyém­mel ellen­ke­ző, akár dest­ruk­tív­nak tűnő véle­ménnyel talál­ko­zom, a „tegyük fel” és a „miért is ne?”-hozzáállást alkal­ma­zom: tény­leg sze­ret­ném tud­ni, hogy aki beszél, ‘iga­zá­ból mit is mond?’ Ha még nem pró­bál­tad hosszú­tá­von: ennek követ­ke­ze­tes kere­sé­se stra­pá­sabb, mint elkép­zel­néd. A pró­bát amúgy javal­lom a velem ellen­ke­zők­nek is, hát­ha nye­rek tőlük némi irgal­mat. :) Tudom, meg­le­he­tő­sen sar­kos véle­mény, de azt gon­do­lom, hogy aki az agyát a minél szé­le­sebb körű művelt­ség meg­szer­zé­sé­re irá­nyí­tot­ta, az álta­lá­ban a „kicsiny­ség” hason­ló (sok­szor elke­se­rí­tő) belá­tá­sá­ra jut mint én — meg­koc­káz­ta­tom: (esz­mei) poli­hisz­tor­ság­ról az elér­he­tő infor­má­ció­mennyi­ség miatt már réges-rég’ csak tré­fál­koz­va beszél­he­tünk. Ha ennek isme­re­té­ben lel­ki­is­me­ret­tel gya­ko­rol­juk az önér­té­ke­lést, akkor a fel­fú­vó­dást (külö­nö­sen fej­ben), meg a bár­mi­lyen ren­dű és ran­gú hata­lom­mal való vissza­élést, és annak kínos ered­mé­nye­it is elke­rül­het­jük. Aki pedig az önkri­ti­kát hanya­gol­va nem jut a „kicsiny­sé­gig” (illet­ve elfe­lej­ti ezt a leg­erő­sebb vizs­ga­ered­mé­nyét), annak besz­éhe­tek, amit aka­rok, úgy­sem mond le arról, hogy fél­re­ért­sen. Vagy éppen bárkit/önmagát. Ez utób­bi álla­po­tot is maga­mon ismer­tem meg leg­in­kább.

Ha össze kel­le­ne fog­lal­nom, mire jó nekem ezt a „NÉZZ A SZEMEDBE!”*2-szö­ve­get leír­ni, talán a fogal­mak lát­szó­la­gos ellent­mon­dá­sa­i­nak vala­mi fel­ol­dá­si kísér­le­tét, az ellent­mon­dá­sok felet­ti erő­sza­kos és elő­íté­le­tes viták túl­nyo­mó részé­nek értel­met­len­sé­gé­nek fel­ve­té­sét jelöl­ném meg. Egy Asimovnak tulaj­do­ní­tott gon­do­lat sze­rint az embe­rek közöt­ti konf­lik­tu­sok kábé kilenc­ven szá­za­lé­ka kom­mu­ni­ká­ci­ós fél­re­ér­tés­ből szár­ma­zik. Van ben­ne vala­mi. Hát, nézz a sze­med­be!


ILYET ÉN IS TUDOK!

A művé­szet ide­á­já­ról alsó han­gon

Játék/elmélet

Punks not death!

A művé­szet­nek (~kul­tú­rá­nak), mint fel­hő­sze­rű foga­lom­nak jutott a sze­rep mára, hogy a szín­pa­di­as lel­ki­sé­gét kife­jez­ze álta­la az ember. Általában a művé­szet nem helyet­te­sí­ti a ‘szak­ra­li­tást’, de bizo­nyos szé­les­kö­rű esz­me­i­ség még­is vala­mi olyas­mi­nek tekin­ti, ami az ezzel kap­cso­la­tos „alan­tas vágya­kat” kiél­he­tő­vé teszi — amo­lyan hall­ga­tó­la­gos val­lás­pót­lék­ként, illet­ve a val­lás­hoz kap­csolt misz­ti­ka szi­go­rú­an kis­cso­por­tos óvo­dás tere­pe­ként funk­ci­o­nál. Vagyis az emlí­tett esz­me­i­ség „enge­dé­lyé­vel” eset­leg, hébe-hóba funk­ci­o­nálhat. Ez a szín­pad le van választ­va a „komoly” rea­li­tás hal­ma­zá­ról, adott eset­ben „fon­to­sabb és szük­sé­ge­sebb” célok (pl „gazdaságiak”/anyagiak) érde­ké­ben akár ki is iktat­ha­tó a het­köz­na­pi élet­ből, vagy leg­alább­is (mond­juk tár­sa­dal­mi szin­ten) vissza­uta­lan­dó a sze­mé­lyes hob­bik és rög­esz­mék hát­só­kert­jé­be. Ott aztán min­den­ki művész­ked­het — ha nem aka­dá­lyoz­za ezzel a („hasz­nos” ter­me­lé­si) mun­kát. Esetleg az alsó­ta­go­za­tos pro­pa­gan­da­sze­re­pig vihe­ti. Ez a (tel­jes­ség­gel ‘mate­ri­a­lis­ta’) szem­lé­let akkor erő­sö­dik meg, ami­kor „gaz­da­sá­gi vál­ság van”, az egzisz­ten­ci­á­lis aggo­dal­mak ide­jén — cse­ké­lyebb mér­ték­ben pedig akkor, ami­kor a fizi­kai élet­ben­ma­ra­dás tény­leg komoly áldo­za­to­kat köve­tel. (Kisebb vihar a téma bili­jé­ben: a Tűzraktér kia­kól­bó­lí­tá­sá­nak nyűg­je, éppen manap­ság.)

A művész meg­örö­köl­te a misz­ti­ku­sok­nak jut­ta­tott tisz­te­let és elő­jo­gok bizo­nyos mér­té­két, ahogy meg­örö­köl­te az udva­ri bolond, vagy a falu bolond­ja feszült­ség­ol­dó, érint­he­tet­len sze­re­pét is.

(Szépség, gyö­nyö­rű­ség, ihlet, emel­ke­dett­ség: a művé­sze­tet és a kul­tú­rát illet­né érte a taps?)

Más, jóval sze­lí­debb és reá­li­sabb nézet sze­rint: a művé­szet vir­tu­a­li­zá­ci­ós ját­szó­tér­nek a maga nemé­ben töké­le­tes. A sza­bad­ság kere­sé­sé­nek és meg­élé­sé­nek job­ban-rosszab­bul elfo­ga­dott hal­ma­za. Akár a szél­ső­sé­ges, erő­sza­kos haj­la­mok kifejezésére/feldolgozására is alkal­mat nyújt­hat, vagy az agresszív, sar­kos véle­mé­nyek kife­je­zé­se, etc. (itt ezek­nek az ener­gi­ák­nak nem a művé­sze­ken, vagy a közön­sé­gen való kiélé­sé­re gon­do­lok — hanem pél­dá­ul a pápát elcsa­pó mete­or-szo­bor­ra, ami a művön való elmél­ke­dés által lehe­tő­sé­get biz­to­sít a témá­val kap­cso­la­tos gon­do­la­ta­ink rend­be­sze­dé­sé­re) — illet­ve alkal­mas arra, hogy mielőtt „hús­ba és vér­rel” írnánk tet­te­ket, szi­mu­lá­ci­ó­kat, tükör­be­né­zé­se­ket végez­hes­sünk. De a művé­szet éppen úgy alkal­mas a pozi­tív élmé­nye­ink és érzel­me­ink, örö­münk kife­je­zé­sé­re is. Szerencsére a művé­szet — talán pont azért, mert nem kép­vi­sel komo­lyabb hatal­mat, a maga „elide­ge­ne­dett” és „ért­he­tet­len” stá­tu­szá­ban, vagy akár a demok­ra­ti­kus, „min­den­ki művész”-hippifelfogással alkal­mat biz­to­sít arra, hogy olyan embe­rek is „bele­be­szél­hes­se­nek” az éter­be, akik nem akar­nak, vagy nem tud­nak egyéb, tár­sa­dal­mi­lag job­ban defi­ni­ált és ezál­tal szo­ro­sab­ban őrzött szel­le­mi tábo­rok­hoz csat­la­koz­ni. Ilyen módon „meg­szen­telt hellyé” is lett — akár­csak a tabu­val védett hely­szí­nek, vagy az óko­ri zsi­dó temp­lom az oltár szar­vá­val, ame­lyet meg­ra­gad­va vala­mi bűn­nek az elkö­ve­tő­je hala­dé­kot nyert, illet­ve mint a külön­fé­le temp­lo­mok, ame­lyek védel­met biz­to­sí­tot­tak az oda­me­ne­kü­lők­nek. A sza­ba­don eresz­tett művé­szet talán a leg­erő­sebb pszi­ché-gyógy­szer (eset­leg drog), ebben a kül­ső elvá­rá­sok­tól men­tes álla­po­tá­ban pedig ingye­ne­sen és kor­lát­la­nul hoz­zá­fér­he­tő. Az emlí­tett szín­pa­di­as lel­ki­ség­gel szól­va: ez már-már hozsán­na! :)

Léhét, hogy a mon­gó­lok nem is olyan büdös, szé­mét nép­ség? Léhét? Nágyon is!” — South Park: Child Abduction Is Not Funny

Zsarnokság van a

fánk­lek­vár­ban, zsar­nok­ság

a lel­ki táp­ban.” — Illyés-para­fan-hai­ku

Hogy az áru­ter­me­lés múlt­tal és jövő­vel nem gon­do­ló szem­pont­já­ból mar­gi­ná­lis művé­szet, vagy bár­mi­fé­le alko­tó­mun­ka mennyi­re hasz­nos vala­mi — akár az áru­ter­me­lés tágabb össze­füg­gé­sek­be helye­zett szem­pont­já­ból is, annak rész­le­te­zé­se meg­ha­lad­ja ennek az írás­nak a kere­te­it: de ettől még a kér­dés fon­tos­sá­gát első­ren­dű­nek tar­tom — külö­nö­sen annak a zava­ros gagyi­zás­nak a tük­ré­ben, ami ezzel kap­cso­lat­ban megy itt a magyar éter­ben.



ADVOCATUS DIABOLI: [Dió Béla/Bólé Dia]

A „jel” szó­ban ben­ne van az, hogy két értel­mes lény nél­kül nem lehet jelez­ni.” — „Hogy mi válik jel­lé, az érzé­keny­sé­günk nívó­já­tól függ.” — Szabó Lajos

Egy nyel­vet elkép­zel­ni annyi mint egy élet­for­mát elkép­zel­ni.” — „Végső követ­kez­te­tés: a világ a nyelv által ki van mér­ve, hatá­rai logi­ka­i­lag, a ki nem mond­ha­tó pedig meg­mu­tat­ha­tó.” — Wittgenstein: Filozófiai vizs­gá­ló­dá­sok

A nyelv mara­dék nél­kü­li mate­ma­ti­ka []

Minden logi­ka maté­zis, ha a nyelv maga min­den moz­za­na­tá­ban meg­fe­le­lő szin­tű egye­te­mes maté­zis.

Amikor azt kér­de­zem, mi a mate­ma­ti­ka, a „mi” a lényeg­re vonat­ko­zó kér­dés.” — Szabó Lajos

- Miért utá­lom a val­lást?

A val­lá­sos ember nem tud­ja mit hagy ki.

Akkor léte­zik az, hogy moto­ri­zált bar­bá­rok vol­nánk?

Segítség!” — híres utol­só mon­dá­sok ver­se­nyé­nek közön­ség­dí­ja­sa

- Miért sze­re­tem a val­lást?

A val­lás­ta­lan­nak esé­lye sincs meg­tud­ni miről marad le.

Egy ember sem ural­kod­hat a szel­le­men, hogy vissza­tart­sa az élet­nek lehe­le­tét []” — Prédikátor Könyve

Ha becsu­kom a sze­mem, min­den vilá­go­sabb.

Engem a val­lás, mint rám­eről­te­tett, kopor­só­ként rám­zá­ró­dó rend­szer, igen­csak taszít. Várom a val­lá­sok kor­sza­ká­nak végét, talán a lep­ke vár­hat­ja hason­ló­an a pil­la­na­tot, ami­kor meg­sza­ba­dul a báb­tól.*3 El tudsz kép­zel­ni egy val­lás nél­kü­li vilá­got? A kér­dés azután merült fel ben­nem, hogy múlt­kor­já­ban az embe­ri agy­ról elmél­ked­tem. Az embe­ri agy: egy­részt egy jól körül­ha­tá­rol­ha­tó, hosszú ide­je tanul­má­nyo­zott dolog — más­részt per­sze nevet­sé­ge­sen keve­set tudunk róla (és még keve­seb­bet tudunk meg­ra­gad­ni ebből a tudás­ból). De meg­van­nak a hatá­rai, ame­lyek közül talán a leg­fon­to­sabb: nem tud olyas­mit fel­fog­ni (elkép­zel­ni), ami­nek elkép­ze­lé­sé­hez (fel­fo­gá­sá­hoz) kevés az embe­ri agy. Az agy meg­pró­bál vég­te­le­nül embe­ri­en gon­dol­kod­ni. Mindenki agya csak és kizá­ró­lag embe­ri módon tud működ­ni — illet­ve az alatt. Azt, hogy egy-egy ember agya hogyan is műkö­dik, mennyi­re vég­te­le­nül embe­ri­en, illet­ve mennyi­ben alat­ta tel­je­sít, per­sze iga­zán pon­to­san fel­mér­nünk — mi más­sal, mint embe­ri aggyal :P — nem lehet­sé­ges. De még nagy vona­lak­ban sem tudunk bele­lát­ni, mi megy tény­leg pre­cí­zen mások fejé­ben. Ezekután fel­tet­tem magam­nak a kér­dést: el tudnék‑e kép­zel­ni egy val­lás nél­kü­li Földet, egy olyan embe­ri­sé­get, ami meg van foszt­va mind­at­tól, amit csak most tudok a val­lás­ról. Érdekes gon­do­lat­kí­sér­let, kizár­ni min­den komo­lyan vett isten­ké­pet az embe­ri­ség szo­ká­sos ügy­me­ne­té­ből. Minden szer­ve­ző­dést, ami akár kívül­ről, akár belül­ről vala­mi­fé­le val­lás­hoz köt­he­tő cím­két visel. Nem gon­dol­ni sem­mi­lyen esz­mé­vel, szer­ve­zet­tel, cso­por­to­su­lás­sal, ami a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nig bezá­ró­lag — és azon túl — magya­ráz­za a vilá­got, és ennek a magya­rá­zat­nak vala­mi­fé­le „kül­ső”, eset­leg „fel­sőbb­ren­dű” for­rást jelöl meg. Semmilyen misz­ti­kus tisz­te­let­adás szer­ve­zet­ten, vagy akár csak szel­le­mi közös­ség mások­kal, akár magá­nyo­san, fizi­ka­i­lag távol a töb­bi­ek­től -, nincs sem­mi­lyen Istenre vagy iste­nek­re szó. És sem­mi fohász seho­va. Nincsenek temp­lo­mok, nin­cse­nek fel­szen­telt épü­le­tek, helyek, terek. Nincs hivat­ko­zás az ilyes­mi hely­szí­nek külön­le­ges stá­tu­szá­ra, és nincs vita ilyes­min. És nincs zárt osz­tály a val­lás­sé­rül­tek­nek, nincs csa­lá­di zűr, nincs vihar barát­ság­ban, tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok­ban, sze­re­lem­ben. Nincs poli­ti­kai befo­lyás, szektás/fundamentalista öngyi­lok, ter­ror, kor­rup­ció, hábo­rú val­lá­si meg­győ­ző­dés okán vagy annak nevé­ben.

Hogy ez mind hiá­nyoz­zon belő­lünk kol­lek­tí­ven, sze­rin­tem úgy­szól­ván lehe­tet­len. Bármilyen for­má­ban vagy minő­ség­ben mér­jük és defi­ni­ál­juk is a val­lás­hoz köt­he­tő ener­gi­á­kat, nekem elkép­zel­he­tet­len egy olyan világ, ami­ben a gyer­me­ki lét­él­mény gon­do­la­ti emlé­kei, a szel­le­mi össze­tar­to­zás vala­mi­lyen for­mái és jól elkü­lö­nít­he­tő cse­lek­mé­nyei, az azo­nos­ság (akár túl­haj­szolt) kere­sé­se és az arra talá­lás felet­ti extá­zis, vagy a rész-egész-élmény — akár csak meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mély érzel­mi töl­tés­sel való — átélé­se ne jelent­kez­ne. Nem megy, akár­hogy is pró­bá­lom, úgy tűnik, talál­tam hatá­ro­kat a saját agyam­ban. Persze bizo­nyos vonat­ko­zás­ban jól esik belép­ni a val­lás­tól meg­sza­ba­dult ember ide­á­já­ba. Úgy érzem, men­ten öntu­da­to­sab­bá válok, ide­ge­sí­tő bék­lyók­tól sza­ba­du­lok, de azon nyom­ban — egy­sze­rű­en sza­ba­dab­bá válok. Az üres szo­ká­sok­ról, rítu­sok­ról levan a gond. Nem szó­ra­koz­hat­nak min­den­fé­le misz­ti­kus és okta­lan ügyek zász­la­ja alatt az agyam­mal meg az élet­kö­rül­mé­nye­im­mel. Nem szó­ra­koz­hat­nak roko­na­im, bará­ta­im és útáló­im, vala­mint álta­lam sze­mé­lye­sen nem ismert embe­rek agyá­val és élet­kö­rül­mé­nye­i­vel min­den­fé­le misz­ti­kus ügyek zász­la­ja alatt. Az erkölcs és lel­ki­is­me­ret alkot­ta fogal­mak külön­bö­ző elvek alap­ján való meg­osz­tott­sá­gát ele­gáns moz­du­lat­tal kukáz­hat­juk. Persze még ugyan­ab­ban az ívben hason­ló könnyed­ség­gel utá­nuk hajít­hat­juk akár a köl­té­sze­tet is, és mehet vele a kul­tú­ra cím­ke alá fel­hal­mo­zott dol­gok nagy része, egy­aránt. Meg a min­den­fé­le filo­zó­fia vagy a pszi­cho­ló­gia tör­té­ne­té­nek és ered­mé­nye­i­nek nagyobb része is. Ha nem vol­na val­lás, néhány perc alatt fel­ta­lál­nánk (min­den stresszes jel­lem­vo­ná­sá­val együtt) — ahogy fel is talál­juk. Napról-nap­ra, ha más­hogy nem, de leg­alább­is a „magunk mód­ján”.  Az élet meg halál­ma­gya­rá­za­to­kat lehe­tet­len meg­ál­lí­ta­ni, a leg­több, amit tehe­tünk, hogy rájuk­pró­bá­lunk. Megfigyeltem, hogy a val­lást leg­in­kább és leg­tu­da­to­sab­ban taga­dók álta­lá­ban a leg­dog­ma­ti­ku­sab­bak. (Közvetlenül a magu­kat val­lá­sos­nak tar­tók harc­ál­lás­pont­jai mel­lől star­tol­va, per­sze.)

A kisebb-nagyobb szel­le­mi változások/megrázkódtatások/forradalmak töké­le­te­sen magu­kon hor­doz­zák aty­juk­nak, a kapor­sza­kál­lú és sza­káll­sza­gú val­lás­nak min­den sze­mé­lyi­ség­je­gyét. Ugyanolyan szel­le­mi rend­sze­rek­be és logi­kai elgon­do­lá­sok köré szer­ve­ződ­nek — talá­ló pél­da erre az egyik leg­in­kább ismert és elis­mert anti-val­lás, a jó öreg ‘mate­ri­a­liz­mus’, meg test­vé­re, az ‘ate­iz­mus’, és ezek leg­erő­sebb „vilá­gi” kép­vi­se­le­tei — úgy­is­mint a (meg­va­ló­sult :)) kom­mu­niz­mus és a meg­va­ló­su­lás már-már „len­ni vagy nem len­ni?” filo­zó­fi­ai magas­sá­gá­ba emel­ke­dett kapi­ta­liz­mus (ez eset­ben szi­go­rú­an az emlí­tett esz­mék ava­tár­ja­ni­nak tekint­ve eze­ket a rend­sze­re­ket). A poszt- vagy anti-val­lás még kül­ső­sé­ge­it tekint­ve sem tud újat fel­mu­tat­ni, előbb-utóbb belak­ja a jól bejá­ra­tott min­ta­kész­le­tet — azzal a hát­ránnyal, hogy dog­ma­ti­ká­já­nak alap­jai között a val­lás taga­dá­sa is sze­re­pel, ami egy­részt ener­gi­át emészt fel, ami akár a kre­a­tív alko­tás­ra is for­dít­hat­na, más­részt hazug is: hiszen lénye­gé­ben maga is csak egy val­lás. Mindazokat a cse­le­ke­de­te­ket, ame­lye­ket a val­lás „kisa­já­tí­tott”, hűen meg­is­mét­li, leg­fel­jebb az aktu­á­lis divat­nak meg­fe­le­lő ruhá­zat­ban. Lesz temp­lom, szent­sé­gek, dog­ma­ti­ka avagy szent­ként tisz­telt sza­bály­könyv (de lehet akár holog­ram is, amely a leg­főbb igaz­sá­gok gyűj­te­mé­nyét tárol­ja), min­den cél­ra külön lefek­te­tett rítus, pap­ság, tekin­tély­el­vű­ség, áldo­zat, már­tír-panop­ti­kum, és per­sze az a nevet­sé­ges ant­ro­po­mor­fi­zá­ció, továb­bá hagyo­má­nyok meg örö­kö­sök. Legfeljebb más elne­ve­zé­sek­kel. Ha netán két krump­lia­tom­ból gén­tech­no­ló­gi­á­val meg mini­a­tűr for­rasz­tó­pá­ká­val embert terem­tünk, a fizi­kai önfenn­tar­tás­sal kéz a kéz­ben első dol­ga lesz val­lást alkot­ni magá­nak. (Ez per­sze a hagyo­má­nyo­sabb mód­sze­rek­kel készült utó­da­id­nál is bekö­vet­kez­het.) Mert a val­lás, a min­den­ki szá­má­ra édes­gye­rek­ként nevel­ge­tett meg­győ­ző­dés, és annak közös­sé­gi szint­re lépő gyü­möl­cse magá­ból az ember­ből, az ember fel­épí­té­sé­ből és műkö­dé­sé­ből sar­jad.

Az egyik ember csak a másik­nak árt vagy hasz­nál a Földön.

Megismertem, hogy mind­az, amit Isten tesz, örök­re úgy marad: nem lehet ahhoz hoz­zá­ad­ni, sem abból elven­ni.” — Prédikátor Könyve

(Apokalipszist*4: most!)

A val­lás­kri­ti­ka egyik köz­pon­ti mém­je az ant­ro­po­mor­fi­zá­ció, az ’ember­ar­cú­ság’ meg­tá­ma­dá­sa. Különösen az ‘iste­ni­nek’ az ember­ben, embe­ri­ben való meg­je­le­ní­té­sét pre­fe­rá­ló val­lá­sok ese­tén, mint az álta­lam job­ban ismert keresz­tény­ség. Sok igaz­ság elhang­zik ennek a vád­nak a han­goz­ta­tá­sa során. De lénye­gét tekint­ve az ant­ro­po­mor­fi­zá­lás tel­jes­kö­rű eluta­sí­tá­sa és annak kigú­nyo­lá­sa a fel­do­bott-kő-alá-állás alap­ese­te. Hiszen vég­ső soron szá­munk­ra min­den az ember­ről szól, az ’ember’, mint kate­gó­ria raj­zol­ja ki meg­is­me­ré­sünk hal­ma­zá­nak hatá­ra­it. Egy gye­rek szá­má­ra az autó­nak „sze­mei van­nak”, a tár­gya­kat sze­mé­lyes név­más­sal ille­ti, sőt ha köze­lebb érzi őket magá­hoz egye­ne­sen nevet ad nekik, és magá­hoz hason­ló tulaj­don­sá­go­kat vetít ki rájuk. A mesék­ben pedig min­den sze­rep­lő embe­ri­en visel­ke­dik. Nem mint­ha a kifej­lett ember­pél­dá­nyok  a maguk mód­ján nem úgy ten­né­nek, mint a gye­re­kek. Ugyan (jobb eset­ben) az autót nem tekin­tik hoz­zá­juk hason­ló élő­lény­nek, és ha Bélának vagy Jutkának hív­ják is a web­szer­ve­rü­ket, attól még nem oszt­ják meg vele sze­mé­lyes prob­lé­má­i­kat vagy örö­mü­ket. De ha mond­juk vala­mit mások­nak magya­ráz­ni­uk kell, mély­sé­ge­sen ant­ro­po­morf hason­la­to­kat hasz­nál­nak, legyen szó bár­mi­ről a vilá­gon — és ezt teszik az ant­ro­po­mor­fi­zá­ci­ót táma­dók is. Csak úgy vélik, hogy „ők nem úgy gon­dol­ják”, mint azok, akik a ‘val­lá­sos’ meg­győ­ző­dé­sük­ből merít­ve érvel­nek iga­zuk ügyé­ben. No igen. Azt fel­té­te­lez­ni a sza­vak­kal kap­cso­lat­ban, hogy a töb­bi­ek nem ugyan­azt értik raj­tuk, sőt egye­ne­sen nem is ért­he­tik ugyan­azt, illet­ve csak azért, mert mások más­hogy feje­zik ki magu­kat (mond­juk val­lá­so­san*5), vagy tény­leg nem ugyan­azt értik a sza­va­kon, ezért aztán nincs is „iga­zuk”, nem is lehet iga­zuk — nos, ez is mély­sé­ge­se­sen embe­ri vonás. Talán az ‘én’ fej­lő­dé­sé­nek egy átme­ne­ti visel­ke­dé­si for­má­ja lehet: elkü­lö­nül­ni a ‘töb­bi­től’ és meg­szi­lár­dí­ta­ni ‘önma­gam’, igaz, azon az áron, hogy a ‘töb­bit’ ala­cso­nyabb­ren­dű­nek tar­tom — ennek a visel­ke­dés­nek gyor­san jelent­kez­nek per­sze az ‘énség’ kiala­kí­tá­sát gát­ló hatá­rai. Ugyan pél­dá­ul a Napnak nincs két­ke­ze-két­lá­ba, raj­tuk egyen­ként öt-öt ujjal, mint a homo sapi­ens­nek, és nincs embe­ri agya sem (bár még nem jár­tam utá­na sze­mé­lye­sen :P), ilye­tén ember­nek sem nevez­het­jük, még­is „süt a Napocska”, ahogy „süt anyács­ka” is. Ha vala­mi­ben kép­te­le­nek vagyunk sza­ba­dul­ni az ant­ro­po­morf­ság­tól, az a gon­dol­ko­dá­sunk és a beszé­dünk. A vilá­got és a jelen­sé­ge­ket embe­ri tudat­tal írjuk le, a leg­több­ször tes­tünk hason­la­tá­ra. Ha azt mond­juk, hogy vala­mi­nek „szá­ja van” vagy „nya­ka”, akkor símán meg­ért­jük mit is jelö­lünk ezzel, és nem kezd­jük el a kife­je­zést vitat­ni ha egy boros­üveg­gel kap­cso­lat­ban kerül szó­ba. (Amióta job­ban meg­is­mer­tük a test bel­ső fel­épí­té­sét, ez még foko­zot­tab­ban így van.) De ha vala­ki azt talál­ja mon­da­ni, hogy „az Isten kezé­ben vagyunk”, akkor — még­ha van is vala­mi­lyen ‘isten­ké­pünk’ — akár nevet­sé­ges­nek hisszük már a gon­do­la­tát is, hogy „keze” vol­na. A fokos­nak lehet feje — az isten­nek nem. A rea­li­tás védel­mé­ben a nagy „misz­ti­kai-eret­nek­ség” avagy „stu­pi­di­tás” ellen foly­ta­tott keresz­tes­há­bo­rú­ink áldo­za­ta a nyelv­hasz­ná­lat sza­bad­sá­ga lett, és lel­ke­sen hülyéz­het­jük egy­mást tovább, anél­kül, hogy sze­mé­lyes kap­cso­la­tot terem­te­nénk és meg­tud­nánk, hogy a lehü­lyé­zett a ren­del­ke­zé­sé­re álló nyelv­kész­let­tel mit is akart közöl­ni.  A nyelv ele­mei szim­bó­lu­mok, tisz­tán szel­le­mi ter­mé­kek, annak jogát, hogy a maguk mér­té­ke sze­rint hasz­nál­ják, elvi­tat­ni mások­tól, inkább tűnik osto­ba­ság­nak, mint értel­mes és meg­győ­ző állás­pont­nak. Lényegében szin­te nem is szá­mít, hogy értel­mes arcot vág­va, netán kaf­fog­va és hörög­ve hazu­dunk, mint ahogy az sem a leg­fon­to­sabb szem­pont, hogy némán avagy ékes­szó­ló­an mon­dunk iga­zat. Ha van, aki ért­sen. Amennyiben aka­rat sincs a meg­ér­tés­re, az mond­juk szo­pó.

Japánistent min­den­ki­be!” WarYounak, a Hurkatöltő zene­kar front­em­be­ré­nek elkö­szö­né­se

Miért véd­jük az iste­ne­in­ket? (Direkt és kizá­ró­lag kis­be­tűs ‘istenenek’-ről van szó.)

Mindegy, hogy ‘isten’-nek, ‘istenek’-nek nevez­zük azo­kat a dol­go­kat (vég­ső­so­ron szel­le­mi for­má­kat), ame­lyek­nek hódo­lunk — az erre való jogo­sít­vá­nya­ik ellen­őr­zé­se nél­kül -, vagy ‘esz­mé­nek’, netán akár­mi­nek. Ilyenek a dogmáink/meggyőződéseink téte­lei — illet­ve azok kizá­ró­la­gos­sá téte­le és főként kizá­ró­la­gos olva­sa­ta. Például poli­ti­kai, val­lá­si, tudo­má­nyos, művé­szet­tel kap­cso­la­tos meg­győ­ző­dé­si formák/minták (egy­szó­val filo­zó­fi­ák — kinek mi kimon­dat­la­nul a ‘val­lá­sa’, kár is a sza­va­kon lova­gol­ni), ame­lyek­nek úgy köve­te­lünk kizá­ró­la­gos­sá­got, hogy elhallgatunk/indexre teszünk/kizárunk más, szin­tén hason­ló­an léte­ző, lénye­gük­ben velük azo­nos szel­le­mi érté­ke­ket. Mintha csak egy osz­tás ered­mé­nyé­vel kap­cso­lat­ban, amely mara­dé­kot tar­tal­maz, elha­zud­nánk a mara­dé­kot, és azt állí­ta­nánk: az pedig nincs. Ősrégi és jogos törek­vés hát, hogy sza­ba­dul­junk meg az iste­nek­től, ki velük, ki a picsá­ba. Vagy jók lesz­nek alle­gó­ri­ák­nak, film-alap­anyag­nak, eset­leg csak szí­vód­ja­nak fel, mi meg éljünk bol­do­gan, ámen.

Ámde az ‘Isten/isten’ szóval/névvel/címzéssel való ‘vissza­élés’ (~abú­zus — ami vic­ces kis szó) minő­sí­tett vala­mi — ter­mé­sze­te­sen sem­mi köze AZ Istenhez. Leginkább az embe­rek türel­met­len­sé­gé­nek bizo­nyí­té­ka. Ugyan könnyen hoz­ha­tunk a val­lás­ból, val­lá­si körök­ből is pél­dát, de itt van mind­járt egy konk­rét polé­mia: 2011, Magyar Köztársaság, alko­tá­nyo­zás. A hatal­mi struk­tú­ra mes­ter­sé­ge­sen raj­zol­ga­tott állat­ja magán hor­doz­za a visszé­lés szin­te min­den lehe­tő­sé­gét, mint­egy állat­or­vo­si lóként mutat­ja a „fene­vad”*6 ter­mé­szet­raj­zát, illet­ve prob­le­ma­ti­ká­ját. A magunk fölé emelt — de kesz­tyű­báb­ként alul­ról moz­ga­tott — hatal­mat, minél „iste­nibb”, csak az élet­nek bir­to­kol­ta jogok­kal és tulaj­don­sá­gok­kal pró­bál­juk fel­ru­ház­ni, annál halá­lo­sabb fegy­ver­ré fej­leszt­jük. Eltévesztettük a szobor/tárgy/eszköz/keretek/eszmék sze­re­pét netán — amennyi­ben a fejünk fölé emel­tük őket. És elve­szít­jük a rea­li­tás­ér­zé­kün­ket: azt gon­dol­va, hogy a dolog önjá­ró­vá vált, elen­ged­jük, hadd repül­jön gaz­dát­lan’, de vala­hogy min­díg pofán vág. Ha csak kicsiny istent vet­tünk a bolt­ban, még jól is jár­ha­tunk, meg­úsz­hat­juk nyolc napon belül gyó­gyu­ló­val. De minél töb­bet áldoz­tunk neki magunk­ból, minél nagyobb­ra híz­lal­tuk, annál nagyobb eséllyel kerü­lünk a Darwin-díja­sok tábo­rá­ba. (Ezzel szem­ben az én vezé­rem belül­ről vezé­rel — hamár.)

Uralom, íté­let, áldo­zat (no mercy)

- Savazzuk meg!” — kiáll­tot­tak fel az álla­tok. És meg­sa­vaz­ták.

Következtetés: az ember(iség) jelen­le­gi szel­le­mi álla­po­tá­ban nem alkal­mas arra, hogy ekko­ra mel­lénnyel és arro­gan­ci­á­val vin­di­kál­ja magá­nak a bíró sze­re­pét, és azzal éljen (vissza­él­jen). A sze­líd­ség, és bizony, sok­szor a lemon­dás nyit ajtót, hogy a való­di hata­lom köze­lé­be fér­kőz­hes­sünk. Legalábbis anél­kül, hogy elvesz­te­nénk magunk. Ennek a követ­kez­te­tés­nek a meg­tá­mo­ga­tá­sá­ra amúgy másik fon­tos pél­da a tech­no­ló­gi­ai túl­vál­la­lás — lásd még az élő­vi­lág kipusz­tí­tá­sá­nak ördö­gi (értel­met­len) törek­vé­se, stb. Ultimate és kol­lek­tív őrü­let. Gyógyulásunk érde­ké­ben még sok­kol­nunk kell magun­kat, feszí­te­ni a szen­ve­dés húr­ját. Fajtánk eltö­kélt­sé­gét tekint­ve nem lesz nehéz. Megcsináljuk.

A való­ság nem haso­nul meg önma­gá­val

VAGYOK AKI VAGYOK” — az ‘én’ leg­egy­sze­rűbb bemu­tat­ko­zó mon­da­ta

A hit nem él meg kétely nél­kül, noha nincs ben­ne kétel­ke­dés, azért hit — de a kétely legyő­zé­sé­vel képe­zi magát a töké­lyig.

Akit az iste­nek sze­ret­nek, örök­re meg­hagy­ják gye­rek­nek.” — Belga: Ovi

Ha olya­nok nem lesz­tek, mint a gye­re­kek, sehogy­sem jut­tok be az Isten biro­dal­má­ba.” — Jézus

Igen, tudom. A val­lás büdös. Ráadásul még sző­rös is, és időn­ként fur­csa, nyö­ször­gő han­go­kat hal­lat, ha nem vigyá­zunk, min­ket is fur­csa, nyö­ször­gő han­gok hal­la­tá­sá­ra vesz rá. Óvakodjunk hát fele­ba­rá­ta­im! De a tor­zu­lá­sok­tól és vissza­élé­sek­től meg­fosz­tott bel­ső meg­győ­ző­dés, a való­di val­lás viszont nem más, mint ami a ten­gely körü­li for­gás, és a Nap körü­li kerin­gés a Földnek, vagy a leve­gő és a táp­lá­lék a raj­ta élő lények­nek. Az Élet A Vallás (míg a val­lás per­sze nem egyen­lő az élet­tel). Az iga­zán gyer­me­ki álla­po­tok, ötle­tek és tet­tek ese­tén szó sem lehet pro­fán­ról. Ha vala­mit iga­zán sze­re­tek a (bel­ső) val­lás­ban, az az, hogy a gyer­mek ártat­lan­sá­gát képes vagyok álta­la ötvöz­ni az öntu­dat tel­je­sebb for­má­i­val. (Az én soha nem lehet öntu­dat­lan — az én alap­ve­tő voná­sa vala­mi­fé­le tuda­tos­ság. Noha a tudat önma­gá­ban nem töl­ti ki az ént.)

A fáj­da­lom hite­le­sí­tett mér­leg. A fáj­da­lom­ra való rea­gá­lás teszi nyíl­ván­va­ló­vá, hogy iga­zá­ból kik is vagyunk és mit is val­lunk. Önmagunkat is ezen keresz­tül mér­het­jük meg a legpontosabban/legélesebben. A fáj­da­lom ter­mé­sze­te­sen és jóhogy! szub­jek­tum: csak az minő­sül annak, amit az ‘én’ annak érzé­kel, szó­val a fáj­da­lom az ego leg­ben­sőbb szub­jek­tív élmé­nye­i­nek egyi­ke És a fáj­da­lom közös szel­le­mi mező, ter­mé­sze­te uni­ver­zá­lis és min­den­ki által meg­is­mer­he­tő — és meg is isme­ri min­den­ki. Beszélni, szín­há­zat ját­sza­ni kevés: ami a rád mért fáj­da­lom után marad, az tény­leg a lénye­ged­hez tar­to­zik, ami elvész, arra töb­bé nem igaz az utób­bi állí­tás.

Az Istenről beszé­lő alap­ve­tő kín­ja: szá­mon­ké­rik raj­ta, miért nem Isten („Tegyen cso­dát!” — mint­ha az bár­mit is bizo­nyí­ta­na). A szá­mon­ké­rés bizo­nyos jogo­sít­vá­nyok­kal bír a bib­li­ai szö­veg sze­rint is: iga­zi magas lab­da vala­ki szá­má­ra, aki ‘keresz­tény­nek’ mond­ja magát: „töké­le­te­sek legye­tek, mint a ti mennyei Atyátok töké­le­tes”. (És van­nak továb­bi emlé­kez­te­tők arra, hogy tul.kép. „Isten gyer­me­kei” tény­leg Isten részei, azaz való­ban „meg kell iste­nül­ni­ük”.)

Az „Isten-gon­do­lat” a leg­ha­la­dóbb, leg­ál­lan­dóbb, leg­tel­je­sebb szel­le­mi érték, amit ember vala­ha magé­nak mond­hat. Ez akkor is így van, ha vala­ki nem is ismeri/nem hasz­nál­ja erre az ‘Isten’ szót — pél­dá­ul mert meg­hagy­ja az azt „kisa­já­tí­tók­nak”.



RENDSZER

De a böl­cses­ség hol talál­ha­tó? Hol van az érte­lem lelő­he­lye? ” — Jób Könyve

- Ez magá­tól megy! — Kitől? Magától??”

Ez idő sze­rint az élet­ben az a leg­szo­mo­rúbb, hogy a tudo­mány gyor­sab­ban hal­moz­za fel a tudást, mint a tár­sa­da­lom a böl­cses­sé­get.” — Isaac Asimov

- Emberarcú tár­sa­dal­mat! — Az állatarcú‑, vagy a növény­ar­cú embe­rét?”

Őrület, de van ben­ne logi­ka!” — Shakespeare után

Nem én vol­tam! A rend­szer a hibás!” — sokat han­goz­ta­tott érve­lé­si min­ta

Ghosts of the Civil Dead (1988), Network (1976) — aján­lott fil­mek

Az ide­ge­i­met rend­sze­re­zem / nem sze­ret engem a szer­ve­ze­tem. / Agyszerkezetem szisz­te­ma­ti­kus káosz, / reg­gel össze­szar­ta a meme­ti­kus kosz.” — pánk­szö­veg

Az egy­sé­get nem kell tar­ta­nom, mert az egy­ség tart engem. Az egy­ség segít­sé­gé­vel oszt­ha­tok.” — Szabó Lajos

Én vagyok az út, a való­ság, az élet” – Krisztus

Rendszer — rend. Talán a leg­na­gyobb gyűj­tő­fo­ga­lom, ami alá beso­rol­ha­tunk min­den­fé­le embe­ri- (és nem embe­ri-) tevé­keny­sé­get és tör­té­nést. Amint a ter­mé­sze­ti jelen­sé­gek és álla­po­tok (egé­szen a tes­tünk műkö­dé­sé­ig bezá­ró­lag), úgy rend­sze­re­sek az embe­ri elme ter­mé­kei, a kom­mu­ni­ká­ció, a nyelv, a gon­dol­ko­dás, az emlé­ke­zés, és az ez ezek­ből faka­dó visel­ke­dés. A dogmák/filozófiák/eszmék, így a val­lás és az azzal össze­füg­gő dol­gok mind rend­szer­ben vizs­gál­ha­tók. Amit hang­sú­lyoz­nék: egy rend­szer ana­lóg min­den másik­kal. Különböző témák­kal fog­lal­koz­va, majd azo­kat össze­ha­son­lít­va a rend­szer álta­lá­nos szel­le­mi vetü­le­te­it ismer­het­jük fel. A rendszerről/rendről való véle­ke­dé­se­ink hason­ló értékeléséket/ítéleteket szül­nek ben­nünk bár­mi­lyen foga­lom érté­ke­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban. Ha vala­mi bele­fér a rend­szer-elmé­le­tünk­be, azzal azo­no­su­lunk, míg ami isme­ret­len és beso­rol­ha­tat­lan szá­má­ra, attól tar­tóz­ko­dunk, vagy egye­ne­sen elle­nez­zük. Mert félünk. Esetleg kül­de­tés­tu­da­tunk támad kiir­tá­sá­ra, mert a rend­szer fenye­ge­tő ellen­sé­ge a hiba, ame­lyet annak bol­dog­sá­gos műkö­dé­sé­hez ki kell iktat­ni. Ha rend­szer-szem­lé­le­tünk, és álta­lá­ban habi­tu­sunk radi­ká­lis, akkor ennek kife­je­zé­sé­re választ­ha­tunk külön­bö­ző fun­da­men­ta­liz­mu­sok között. Lehetünk mond­juk radi­ká­lis naci­o­na­lis­ták (vagy éppen anti-naci­o­na­lis­ták), radi­ká­lis val­lá­so­sak (anti-val­lá­so­sak), vagy radi­ká­li­san önző car­pe­di­em-figu­rák (eset­leg, rit­káb­ban, meg­szál­lott szent­fe­renc-félék). A rend­szer szót meg­hall­va fel­ötöl­het ben­nünk a gépi­es, mate­ma­ti­kai model­lek­kel és becs­lé­sek­kel meg­tá­mo­ga­tott idea. Valamikor a fel­vi­lá­go­so­dás kor­sza­ká­val, az ipa­ri for­ra­da­lom kez­de­té­vel jelent­ke­zett komo­lyab­ban a mecha­nisz­ti­kus világ­kép, amely mint­ha a maga pom­pá­ját rég’ elvi­rá­goz­ta vol­na, még­is talán a leg­szí­vó­sabb utcai filo­zó­fi­a­ként, akár a róla való elmé­lyül­tebb, tuda­tos és rend­sze­re­zett gon­dol­ko­dás nél­kül is, de tart­ja magát. Ezt erő­sí­ti a tudo­mány fogal­má­nak „meg­di­cső­ü­lé­se” (szé­les­kör­ben elis­mert és hasz­nált pót­val­lás) -, és ezt erő­sí­ti a tudo­mányt magu­ké­nak val­lók közül rend­sze­rint fel­buk­ka­nó szán­dék, hogy „imá­dott­ju­kat” meg­fosszák gyen­ge­sé­gé­nek, azaz kor­lá­tolt­sá­gá­nak tényé­től, de ezt erő­sí­ti a tár­sa­dal­mi rend glo­ba­li­zá­ló­dá­sá­nak mai képe (füg­get­le­nül a tár­sa­dal­mak loká­lis külön­bö­ző­sé­ge­i­től, ame­lyek egy­re inkább díszí­tő­ele­mek­ként fun­gál­nak). Bár a mecha­nisz­ti­kus világ­kép nem is rossz keret — elég nagy sakk­táb­la, hogy a raj­ta kiala­ku­ló izgal­mas hipo­té­zi­sek­kel akár egy ember­öl­tőn át elját­szunk. De a vele kap­cso­la­tos prob­lé­mák is újra­ter­me­lőd­nek. Nincs olyan rapid (mecha­ni­kus szem­lé­le­tű) rend­szer, amely min­den kér­dé­sünk­re kielé­gí­tő választ nyújt­hat­na. És nincs olyan val­lá­si- avagy esz­mei-rend, amely min­den fel­buk­ka­nó isme­ret­len ténye­zőt meg­nyug­ta­tó módon tud­na integ­rál­ni — ezen ren­dek közé ért­ve az (egy­sze­rűbb) mate­ma­ti­kát és logi­kát is, amely pedig az ember által eddig felfedezett/kiépített leg­ha­té­ko­nyabb kód­táb­la. Hacsak el nem indu­lunk egy ‘nyitott/szabad rend­szer’ fogal­má­nak irá­nyá­ba — amellyel kap­cso­lat­ban viszont az a harc­té­ri ide­ges­ség jelent­ke­zik, mint az „egy­sze­ri kívül­ál­ló” és a „művé­szet beava­tott­já­nak” konf­lik­tu­sa. A sza­bad-rend­szer gyen­ge­sé­gé­vel, sérü­lé­keny­sé­gé­vel együtt­él­ni kép­te­len riadt lény „iga­zi ren­det” kezd köve­tel­ni, ami kicsit elken­ve ugyan, de azt jelen­ti: „Haggyatok, nem aka­rok vál­toz­ni és alkal­maz­kod­ni! Közöd?”. Ha a „kívül­ál­ló” — leg­in­kább egzisz­ten­ci­á­lis — érde­kei (vagy csak fel­té­te­le­zett érde­kei) úgy kíván­ják, a „túl­zott sza­bad­ság” rend­sze­ré­nek kép­vi­se­lői, mint az „ingyen­élő”, mate­ri­á­lis java­kat nem ter­me­lő művé­szek, hiba­for­rás­ként, az ő „sta­bi­labb” rend­sze­rét zava­ró ano­má­li­a­ként tűn­nek fel szá­má­ra (klasszi­kus defi­ni­ció után kutat­va meg­gug­liz­hat­juk a ‘bűn­bak’ kife­je­zést is). Magyarországon végig­te­kint­ve: mos­ta­ná­ban egy­re-egy­re elfo­ga­dot­tabb akár a művé­szet (kul­tú­ra) porond­ján is a kan­ni­ba­liz­mus, avagy a hét­köz­na­pi fasiz­mus. Homo homi­ni lupus est, ember ember­nek far­ka­sa, ver­seny van, vala­mi őről­ni­va­ló­ból nincs elég. Vagy vala­mi ilyes­mi blab­la, de a lényeg a rend és a sza­bad­ság szem­be­ál­lí­tá­sa, amely képes olyan konf­lik­tust gene­rál­ni, ami hosszabb idő­re elte­re­li a figyel­met a pri­vát bol­dog­ta­lan­sá­gok­ról. Mert a rend(szer), bár­mennyi­re szel­le­mi foga­lom — elma­gá­nyo­sod­va vissza­vágy szü­lő­any­ja kebe­lé­re, a maté­ri­á­hoz, a kéz­zel fog­ha­tó, érzék­szer­vek­kel tapo­gat­ha­tó dol­gok zsi­ge­ri­leg biz­ton­sá­gos­nak hitt vilá­gá­ba, és ilyen fej­let­len álla­po­tá­ban maka­csul tagad­ja nem­ző­ap­ját, a tisz­tán szel­le­mit (eset­leg magát A szel­le­met). Így eshe­tett, hogy a magány és elha­gya­tott­ság gyö­tör­te faj­tánk az erő mate­ri­á­lis meg­je­le­né­sét bál­vá­nyoz­za, a maguk nemé­ben leg­ha­té­ko­nyabb­nak és leg­me­nőbb­nek tar­tott civi­li­zá­ci­ós ered­mé­nye­ink pedig fegy­ve­rek és kato­nai rend­sze­rek (a cso­mag­ban: a leg­hús­ba­vá­góbb tak­ti­kai és stra­té­gi­ai játsz­mák, cél­pont leküz­dés-maxi­ma­li­zá­lás, rom­bo­ló­erő, vesz­te­ség­mi­ni­ma­li­zá­lás, na és per­sze min­den győ­ze­lem értel­me: a haté­kony­ság szen­te­sí­tet­te erő­sza­kos zsák­mány­szer­zés).

Szálljanak le vég­re a masz­tur­bá­ci­ó­ról! Az szex vala­ki­vel, akit sze­re­tek!” Woody Allen

Az igaz­ság és a hite­les­ség a rész­le­tek­ben rej­lik.  — köz­mon­dás

Krisztust manap­ság nem feszít­jük kereszt­re. Viccelsz? A kereszt az a temp­lom­ba való való poros jel­kép, eset­leg jó lesz a got­hok­nak, az „elve­te­mült” metá­lo­sok­nak, meg az egyéb mar­gi­ná­lis hagyo­mány­őr­zők­nek. Nem, Krisztust manap­ság (is) egy­sze­rű­en elhall­gat­juk, mel­lőz­zük, hátat for­dí­tunk neki, elme­gyünk mel­let­te. Akár ‘köz­vé­le­ke­dé­sünk­ben’ is, vagy poli­ti­kai- tár­sa­dal­mi-szer­ző­dé­sek kere­té­ben. Aztán per­sze neki­esünk a gépe­ink­kel, ráme­gyünk lánc­talp­pal, rob­ba­nó­mo­to­ros fűrésszel, fúró­val, mar­ko­ló­val, beton­nal, kővel, béz­bó­l­ütő­vel, kés­sel, sok­ko­ló­val, szi­gonnyal, kézi­fegy­ve­rek­kel, fél­au­tó­ma­tá­val, egy­sze­rű elve­ken műkö­dő meg intel­li­gen­sen vezé­relt rom­bo­ló­szer­ke­ze­tek­kel, kémi­ai, bio­ló­gi­ai és ato­mi halál­ne­mek­kel. Nem kell külö­nö­sebb show-ele­mek­kel meg dra­ma­tur­gi­á­val bíbe­lőd­nünk, a rom­bo­lás avagy a gyil­ko­lás aktu­sa tökö­sen esz­té­ti­kus önma­gá­ban is. Lenyűgöző lát­vány. A meg­sem­mi­sü­lés-finá­lé is meg­bíz­ha­tó­an hoz­za azt, amit elvá­runk egy ilyes­mi kvá­zi-tüzi­já­ték­tól. Már ha nem mi, fizi­kai valónk­ban és egzisz­ten­ci­á­lis létünk­ben, szol­gál­tat­juk a tűz­vi­rá­gok gyú­anya­gát, ugye. Akinek meg az áldo­zat sze­re­pet dob­ta a gép, az sze­gény­ke nem bír­ja a stra­pát, hát lema­rad a „nagy harc­ban” — a gyen­gék az evo­lú­ció vesz­te­sei, ergo mehet­nek a leves­be. Az ilyen gon­dol­ko­dást és visel­ke­dést ille­tő­en a leg­mé­lyebb pszi­chés moz­ga­tó fel­tá­rá­sá­ra már meg­al­kot­tuk a meg­fe­le­lő kife­je­zést, úgy mond­juk: halál­fé­le­lem (hét­köz­na­pibb nevén, kitel­je­sü­let­len for­má­já­ban hív­hat­juk az isme­ret­len­től való féle­lem­nek is).

Az élet fenn­tar­tá­sa, kiter­jesz­té­se vagy védel­me és teré­nek beren­de­zé­se nem tűnik ilyen leta­gad­ha­tat­lan, zsi­ge­ri orgaz­mus­él­mény­nek („la peti­te mort”). Ahhoz az indu­lat­ra pórázt kell vet­ni, sze­mé­lyi­sé­günk meg­is­me­ré­sét és meg­vál­toz­ta­tá­sát min­den kín­já­val együtt be kell vál­lal­nunk, ezzel kap­cso­lat­ban leg­alább hal­vány pozi­tív meg­győ­ző­dés­re kell szert ten­nünk. És tanul­nunk kell, foly­ton új isme­re­tek­re és elmé­le­tek­re szert ten­nünk, azo­kat pró­bál­gat­ni, majd felül­bí­rál­ni, kiiga­zí­ta­ni — szó­val műve­lőd­nünk kell, amíg csak élünk. Ha a sza­bad­ság fak­to­ra vala­hogy kima­rad belő­le, a rend­szer — ter­mé­sze­té­nél fog­va — az álla­ti­as­ság jegye­it mutat­ja fel, ha hosszabb ide­ig meg­ma­rad ket­rec­ben, szük­ség­kép­pen meg­va­dul. Mivel a káosz alul­ról fenye­ge­tő réme taszít, min­den­ki vala­mi­fé­le rend­re törek­szik, és bár az aktuális/lokális (eset­leg egye­te­mes) rend kri­ti­ku­sai és szel­le­mei, külön­bö­ző fokon égő kül­de­tés­tu­dat­tal, de min­díg fel­buk­kan­nak, vég­ső­so­ron kri­ti­ká­juk — akár aka­ra­tuk elle­né­re is — csak egy „új rend” meg­szü­le­té­sét céloz­za. Ahogy látom, ez a „rend­szer­fel­is­me­rés — a fel­is­mert rend­szer töké­let­len­sé­gé­nek fel­is­me­ré­se — annak kri­ti­kai lebon­tá­sa — új rend­szer alko­tá­sa — annak töké­let­len­sé­gé­nek fel­is­me­ré­se — etc” zárt kör nagy vona­lak­ban jel­lem­zi az embe­ri­sé­get, mind a közös tuda­tun­kat, mind az egyé­nit. Nagy vona­lak­ban, álta­lá­ban. Pedig a szi­go­rú és zárt mecha­nisz­ti­kus-világ­ma­gya­rá­zat­tal kap­cso­lat­ban ismer­jük Sir James Jeans angol fizi­kus 1937-es frap­páns meg­mon­dá­sát: „[…] az uni­ver­zum egy­re inkább kezd hason­lí­ta­ni egy nagy gon­do­lat­hoz, mint­sem egy nagy gép­hez”. Lehet, hogy még­sem ismer­jük (el).

[…] a sza­bad­ság töké­le­tes rend­szere[]” — Jakab apos­tol

Rendet és sza­bad­sá­got! — Levegőt!” József Attila: Levegőt (Az áthú­zott szö­veg a vers koráb­bi cím­va­ri­á­ci­ó­ja volt. Úgy tanul­tam, hogy azért vetet­te el, hogy az álta­la vál­lal­ha­tat­lan rend­pár­ti esz­mé­ket val­lók nehogy saját pro­pa­gan­dá­juk  szá­má­ra lenyúl­ják.)

Hol van a szél, ami­kor nem fúj?” — szállóige/graffiti

A szél arra fúj amer­re, akar. Hallod a hang­ját, de nem tudod, hon­nan jön, és hová tart. Így van ez min­den­ki­vel, aki a Szellemtől szü­le­tett” — János Evangéliuma

A szel­le­mi fej­lő­dés első lép­cső­fo­ka az ok-oko­zat/­tar­to­zik-köve­tel/a­lá-fölé­ren­delt­ség zárt RENDSZERÉNEK fel- és elis­me­ré­se. A bib­li­ai szö­veg az ember szá­má­ra ren­delt ok-oko­za­ti rend­szert ‘Törvény’-nek neve­zi, erre ala­pul a régi-szö­vet­ség, ennek alá­ren­delt­je a „tes­ti-ember”. Akit a fizi­kai lét­fen­tar­tás álla­ti ösz­tö­ne hatá­roz meg és igaz­gat, ennél­fog­va erköl­csi­leg kis­ko­rú, tör­vé­nyek közé kell szo­rí­ta­ni, ame­lyek áthá­gá­sát bün­te­tés köve­ti. Ennek tel­je­sen meg­fe­lel­tet­he­tő­en a „vilá­gi” tár­sa­da­lom a maga rend­sze­rét a ‘jog’ és a ‘törvények’-fogalmak körül cso­por­to­sít­ja, ezek alap­ján épül­nek fel az intéz­mé­nyei, mint pél­dá­ul az ‘állam’, amely — akár­csak a bib­li­ai ‘Törvény’, bizo­nyos ural­mat gya­ko­rol alá­ve­tett­jei felett, szin­tén a bün­te­tés fenye­ge­té­sé­vel. Mivel az ennek a rend­nek való enge­del­mes­ség nem belül­ről fakad, a neki való meg­fe­le­lés által sen­ki nem jut­hat töké­le­tes nyug­vó­pont­ra. Az egyén per­sze sok­fé­le foga­lom men­tén ala­kít ki maga szá­má­ra rend­sze­re­ket (vala­kik­nek pél­dá­ul a művé­szet szó körül kris­tá­lyo­so­dik ki a leg­fon­to­sabb viszo­nyí­tá­si rend­szer és hivat­ko­zá­si alap, avagy világ­ren­de­zé­si szem­pont). De ezek a saját-rend­sze­rek álta­lá­ban ugyan­azok­kal a tulaj­don­sá­gok­kal bír­nak, mint az emlí­tet­tek.  Ezeknek a rend­sze­rek­nek az alap­ve­tő jel­lem­vo­ná­sa, hogy lénye­gé­ben az ember fölött áll­nak, mint­egy „igá­ba hajt­va” őt, kri­ti­ká­juk ese­tén az ere­jük is szer­te­fosz­lik. Viszont a szel­le­mi fej­lő­dés követ­ke­ző lép­cső­fo­ka a téte­les rend­szer meg­ha­la­dá­sá­nak szük­sé­ges­sé­ge, illet­ve annak esz­köz­ként való fel­is­me­ré­se — így sze­re­pe a felet­tes ura­lom­ról kiszol­gá­ló­vá kor­lá­to­zó­dik. Ha az ilyen érte­lem­ben alko­tott rend­szert, mint bir­to­kunk­ban lévőt illet­jük kri­ti­ká­val, erőt köl­csön­zünk neki. A bib­li­ai szö­veg­ben így jutunk el a ‘kirá­lyi törvény’-hez, amely csak és kizá­ró­lag a min­den­ség (Isten) sze­re­te­tét és ember­tár­sa­ink sze­re­te­tét neve­sí­ti, erre ala­pul az új-szö­vet­ség. A „vilá­gi” tár­sa­da­lom rend­szer­szem­lé­le­té­ben jelen­leg sem­mi­fé­le meg­ha­la­dás nem mutat­ko­zik, sőt, a „jog­ál­lam” maxi­má­já­nak eddi­gi ered­mé­nye­it is újra meg újra támad­ja — ezzel kap­cso­lat­ban remek össze­fog­la­lást nyújt Francis Fukuyama: A tör­té­ne­lem vége és az utol­só ember című köny­ve, ebben a szer­ző a tár­sa­dal­mi fej­lő­dés elem­zé­se során a libe­rá­lis demok­rá­ci­á­ig jut, amely ugyan koránt­sem töké­le­tes, de „eddig még nem talál­tak ki nála job­bat” (Churchill). Ez a tár­sa­dal­mi rend ugyan bizo­nyos pon­to­kon igyek­szik a ‘sza­bad­ság’ fogal­má­nak helyet adni, de lénye­gét tekint­ve ugyan­úgy a tar­to­zik-köve­tel elvet köve­ti. Míg a való­di (szel­le­mi) fel­éb­re­dés: a vég­ső meg­ne­vez­he­tő cél, a SZERETET abszo­lút elis­me­ré­se, avagy a sze­re­tet vég­ső cél­ként és alap­ve­tő ren­de­ző­ként való fel­is­me­ré­se. A sze­re­tet sza­bad rend­sze­re önma­gá­ért való fele­lős­ség­vál­la­lás­ra képes­nek tekin­ti az embert, és arra, hogy kor­ri­gál­ja magát, a meg­bo­csá­tás és újra­kez­dés esz­kö­zét kínál­ja: a fel­té­te­lek nél­kü­li kegyel­met és elfo­ga­dást. Így válik az ele­mek­ből épít­ke­ző ren­de­ző (elv), a zárt, töké­le­te­sen soha nem tel­je­sít­he­tő ‘tör­vény’, dina­mi­kus, az éle­tet szol­gá­ló rend­szer­ré, így jutunk el a [töké­le­te­sen] sza­bad SZELLEM-ig, amely magá­ban hor­doz és lét­re­hoz min­den rend­szert. És amely min­den tör­vény­sze­gés­re konk­rét meg­ol­dást talál, az ellen­té­te­ket kibé­kí­ti, az elron­tott dol­go­kat meg­ja­vít­ja vagy úja­kat hoz helyet­tük lét­re*7. Így jutunk a GYERMEKKOR-ból a FELNŐTT-ség­be. Ez az álla­pot az, ami­kor a ‘val­lás’ tény­le­ge­sen bel­ső meg­győ­ző­dés­sé válik / a bel­ső meg­győ­ző­dés válik tény­le­ges ‘val­lás­sá’. Ezt az álla­po­tot a bib­li­ai szö­veg az „igaz ember” vagy ért­he­tőb­ben az „iga­zi ember” foga­lom­mal defi­ni­ál­ja, aki­vel a sze­re­tet egye­sült, és így „irá­nyít­ja” vagy „veze­ti”, ennél­fog­va a tar­to­zik-köve­tel rend­jé­nek meg­sér­té­se nyo­mán fel­lé­pő lel­ki­is­me­ret­fur­da­lást, avagy bűn­tu­da­tot, és az abból faka­dó (meg)zuhanást nul­láz­za. Ez a lel­ki­ál­la­pot sok­fé­le néven nevez­te­tik, talán az egyik leg­egy­sze­rűbb ezek közül a „egye­sü­lés Istennel”, „vissza­té­rés Istenhez”, de hasz­ná­la­tos még az „újjá­szü­le­tés” is.

Természetesen egy ilyen meg­győ­ző­dés­sel ren­del­ke­ző, ahhoz kap­cso­ló­dó ember is két láb­bal a föl­dön áll, ám belül sza­bad —  a „feltámadásba/teljes átváltozásba/tökéletességre jutás­ba” vetett remé­nye küzd a hét­köz­na­pi, rend­sze­res rög­va­ló­val, az öntu­dat­lan ösz­tön-álla­po­tok­kal, azzal az őrü­le­tes fel­is­me­rés­sel, hogy a tes­te igyek­szik a „maga útját jár­ni”, végül is, hor­ri­bi­le dic­tu: szét­es­ni és elenyész­ni. Mivel a szel­le­mi sza­bad­ság (aka „meg­vál­tott­ság”) álla­po­tá­nak az inten­zi­tá­sa egy-egy sze­mély éle­té­ben nem állan­dó, tör­vény­sze­rű hát, hogy újra és újra lét­re kell hoz­ni, illet­ve meg­erő­sí­te­ni. (A keresz­tény val­lás rítu­sai közül ennek jel­ké­pe az „szentáldozás/úrvacsora”, mint a sze­re­tet­tel kötött (új) szö­vet­ség meg­úju­ló kife­je­ző­dé­se. És mivel a töké­le­tes­ség eléré­se még nem tel­je­sült, így a híve­ket nevez­het­jük „törek­vők­nek” vagy „úton járók­nak”.)



MINDEN AZ ALÁZATTAL INDUL

(Ahol véget ér a vitat­ko­zás, ott vissza­lo­pó­dzik a menny­or­szág)

Words are like bul­lets!” — South Park: With Apologies to Jesse Jackson

Ha nem léte­zik, miért keres­sük? — a jóság­ról.

[Jóság/tökéletesség/tisztaság/igazság/valódiság/realitás.]

Az egyik leg­ér­de­ke­sebb jelen­ség, hogy az embe­rek a ‘jósá­got’ kérik szá­mon egy­má­son. Így van ez, nem csak azok­kal szem­ben, akik magu­kat vala­mi­lyen kinyil­vá­ní­tott for­má­ban kötik a jóság­hoz, ámbár egy „val­lá­sos” embert könnyű szá­mon­kér­ni, külö­nö­sen cso­port­ba verőd­ve, vagy „sokak elis­me­ré­sét magunk mögött tud­va”. De így megy ez bár­mi­lyen dolog­gal kap­cso­lat­ban, ami­kor szá­mon­ké­rés merül fel. Ha ‘meg­győ­ző­dé­sünk’, hogy nem léte­zik (nem létez­het) ‘iga­zi, szel­le­mi érte­lem­ben vett jóság’ (töké­le­tes­ség), miért keres­sük égen föl­dön és a kiber­tér­ben egy­aránt? Miért tesszük akár öntu­dat­la­nul is (vágyott) kiin­du­lá­si és viszo­nyí­tá­si pont­tá, miért hivat­ko­zunk rá? Hogy ez így van, egy egy­sze­rű, könnyen iga­zol­ha­tó állí­tás. Rengeteg inter­ne­tes fóru­mot, a leg­kü­lön­fé­lébb témák­ban gyű­lő kom­men­te­ket olvas­va, fur­ton-furt nagyon egy­sze­rű struk­tú­ra raj­zo­ló­dik ki a sze­mem előtt: amennyi­ben a vitat­ko­zó felek nem képe­sek meg­ál­la­po­dás­ra jut­ni (fel­osz­ta­ni egy­más között a szel­le­mi léte­zés — és leg­fő­képp az elis­me­rés — tere­it), erköl­csi hábo­rú­ba fog­nak. [Miért? Itt kerül elő a „thü­m­osz” sze­re­pe.*8] Véleményük, azaz az álta­luk támo­ga­tott cél/eszme/dolog meg­vé­dé­sé­nek érde­ké­ben — ami lehet akár két szá­mí­tó­gép­már­ka közöt­ti elsőbb­ség eldön­té­se, vagy egy-egy pre­fe­rált művé­sze­ti kife­je­zés­mód is akár —  előbb-utóbb (de inkább előbb, sőt, nagyon sokan azon­nal) eljut­nak a „szem­ben­ál­ló fél „jó”-ságának, erköl­csé­nek, sza­va­hi­he­tő­sé­gé­nek meg­kér­dő­je­le­zé­sé­ig. Bár mond­juk egy blo­gon elég szo­kott len­ni a helyes­írá­si hiba is mint olyan erköl­csi vétek, ami az „ellen­fél” sze­mé­lyi hite­lét eltör­li, ezál­tal az álta­la védett tar­ta­lom hite­lét is meg­kér­dő­je­le­zi a „táma­dó” sze­mé­ben. Persze a jóság szá­mon­ké­ré­se manap­ság elég ciki, leg­in­kább az „érte­lem” szó­val helyet­te­sí­tik, ti. aki nem elég jó, azt úgy mond­ják: nem üti meg az elvárt „intel­li­gen­cia” mér­té­két — töké­let­len, ama­tőr, dilet­táns, nem PRO, tehát job­ban ten­né, ha vissza­tér­ne a játszószobába/melegebb égtá­jak­ra, a töb­bi csi­mo­ta közé, nem zavar­va a föl­nőt­tek fon­tos dol­ga­it. Miért nem rossza­ság­gal, vagy egye­ne­sen gonosz­ság­gal vádol­ják, „becsü­let­tel”, egy­mást? Mert ezek­től a sza­vak­tól tar­ta­nak, talán érzik, ha ezt ten­nék, azon­nal kiszol­gál­tat­nák magu­kat a saját nyíl­ván­va­ló erköl­csi íté­le­tük­nek — míg az intel­li­gen­ci­á­ra való hivat­ko­zás nem tűnik erköl­csi érték­íté­let­nek (intel­li­genca-rassziz­mus?). Ha nem tet­szik a véle­mé­nyed, és kifogy­tam az érve­im­ből, sok­kal könnyebb azt mon­da­nom: te hülye vagy, kezi­csó­ko­lom. Hülyének tar­ta­ni egy­mást, amo­lyan elfo­ga­dott, hét­köz­na­pi casus beli-ként épült be a köz­tu­dat­ba. De aki mond­ja más­ra, az mond­ja magá­ra. Aki vala­ki mást meg­ítél: önma­gát kár­hoz­tat­ja. Van erre a prob­lá­má­ra fel­ol­dás, ha rájö­vünk hogyan hasz­nál­juk ezt az egy­sze­rű meg­ál­la­pí­tást: ne ítélj, hogy ne ítél­tess. De ugyan már, miért ne ítél­het­nénk? Ítélet/döntés nél­kül szin­te sem­mi tuda­tos­ság nem elkép­zel­he­tő. Talán más­hogy kel­le­ne gon­dol­koz­ni az íté­let ter­mé­sze­té­vel és mér­té­ke­i­vel kap­cso­lat­ban, hogy fel­old­juk a fel­szó­lí­tás para­do­xo­nát. Nem rossz fel­ve­tés ez ügy­ben, hogy úgy gon­dol­kod­junk és cse­le­ked­jünk mások­kal, ahogy sze­ret­nénk, hogy velünk kap­cso­lat­ban gon­dol­kod­ja­nak és tegye­nek. Így az íté­let a folya­mat békés ter­mé­sze­tű részé­vé válik, nem akaszt­ja meg azt, és hogy létez­he­tik drá­mai, félel­me­tes for­má­ja is, talán el is felejt­het­jük. Máris köze­lebb kerül­tünk egy­más­hoz. És önma­gunk­hoz.

Beszélgettem nem­rég egy srác­cal, aki egy szá­mom­ra rend­kí­vül üdí­tő állás­pon­tot han­goz­ta­tott: az embe­rek nem hülyék. Annyira rit­kán hal­lom ezt. Hát igen. Végül is az embe­rek nem hülyék, vala­mennyi min­den­ki­nek és minden­nek jut: az érte­lem, az intel­li­gen­cia nem kisa­já­tít­ha­tó egyes embe­rek, ember­cso­por­tok által, az érte­lem sok­kal inkább álta­lá­no­san jelen­lé­vő dolog a világ­ban, igaz, külön­bö­ző mér­ték­ben. Ilyen módon beszél­he­tünk intel­li­gens rend­sze­rek­ről, a ter­mé­szet intel­li­gen­ci­á­já­ról, intel­li­gens gon­do­la­tok­ról, vagy akár intel­li­gens szoft­ve­rek­ről. Az intel­li­gen­cia réte­gei és szi­lánk­jai ott van­nak min­de­nütt, az ember csak fel­fe­dez és bir­tok­ba vesz belő­lük vala­mennyit. Szerintem a leg­in­tel­li­gen­sebb hoz­zá­ál­lás az, ha beis­mer­jük, hogy az érte­lem­ből mennyi­re keve­set bir­tok­lunk és bir­to­kol­ha­tunk, akár mint faj, akár mint egyé­nek. És azt is beis­mer­het­jük, hogy a tudá­sunk­nak (legyen akár egyé­ni, akár kol­lek­tív) sem­mi keres­ni­va­ló­ja iste­ni pozí­ci­ók­ban. Ahogy a Saulból lett Pál talá­ló­an zan­zás­í­tot­ta: „Ha vala­ki azt gon­dol­ja magá­ról, hogy ő már „tud vala­mit”, az az ember iga­zá­ban még sem­mit sem tud úgy, ahogy kel­le­ne.” Richard Feynman fizi­kus ugyan­ezt a gon­do­la­tot aktu­a­li­zál­ta, ami­kor azt mond­ta: „Aki azt gon­dol­ja, érti a kvan­tum­fi­zi­kát […], annak vala­mi nyil­ván elke­rül­te a figyel­mét.” (Btw: a leg­töb­bek­nek, akik fogyasz­tot­tak már vala­mi­lyen pszi­cho­ak­tív szert, mond­juk LSD‑t, lehet­nek tám­pont­ja­ik, miről van itt szó.) Az intel­li­gen­cia álta­lá­nos (az embe­re­ket és magát az embe­rit is meg­ha­la­dó) vol­ta — már amennyit a világ­egye­tem eddig meg­is­mert szer­ke­ze­te is fel­mu­tat — meg­kér­dő­je­le­zi azt a szí­vó­san haj­to­ga­tott tételt, misze­rint meg­ha­lunk, és utá­na sem­mi nincs, soha töb­bé. Túl egy­sze­rű állí­tás ez is, tudom, nincs ben­ne sem­mi csel, de azért gon­dol­tam szó­lok. (Ámbár kétel­ke­dők­nek moz­gás­ban lévő frak­tá­lok néze­ge­té­se is javal­lott.)

Lehet jön­ni per­sze a piros ásszal, amely a türe­lem fogy­tá­val min­den kés­he­gyig menő vitat­ko­zás­ban fel­buk­kan és borít­ja az asz­talt, a „csak­a­zér­tis!” anti-tau­to­ló­gi­ai érv­vel: depe­dig de és de! Az embe­rek hülyék! Oké, viszont akkor min­den­ki az, és min­den hülye­ség. Ha ez igaz vol­na, ki állít­hat­ná ezt, ki dönt­het­ne a kér­dés­ben? Egy hülye? Most hülyés­kedsz? :P

Bátyám vagy tíz éve meg­le­he­tő­sen heve­sen söpör­te fél­re „gyer­me­teg isten­kép­ze­te­i­met”. Erre biz­to­san meg­vol­tak a maga végig­gon­dolt meg­győ­ző­dé­sei. De mivel a mate­ma­ti­kát és az abból ere­dő logi­kát igen komo­lyan vet­te, elju­tot­tunk odá­ig, hogy sok­min­den­nel kap­cso­lat­ban kifo­gá­so­kat talál­hat, egy pon­ton viszont véget­ér a taga­dás — akár jogos és hasz­nos — logi­kai sze­re­pe: ami ‘van’, „annak vala­hol len­nie kel­lett azelőtt”, nem jöhe­tett lét­re az ‘abszo­lút sem­mi­ből’ (mert az már ‘vala­mi’). Ha tovább­ve­ze­tem: ahol most ‘sem­mi „van„ ‘, ott vala­ha ‘volt vala­mi’ — és lesz is. Mert a  teret az idő — az időt pedig az állan­dó­ság alkot­ja. (Nézegethetünk csi­csás man­da­la­kát is, nem bánom.)


A FÉLELEM (az irat lezá­rá­sa, anél­kül, hogy véget érne)

Ez így rend­ben is vol­na. De azért nehogy már a vak egye meg a bot­ját! / Ne egye már meg a vak a bot­ját!

A féle­lem:

Nem is egy­mást ismer­jük meg/akarjuk meg­is­mer­ni, hanem az elő­íté­le­te­in­ket men­te­get­ni vagy meg­dön­te­ni.

A még­na­gyobb féle­lem:

Mi van, ha nem is létezünk/nem is léte­zik meg­is­me­ré­sünk sze­mé­lye — csak elő­íté­le­tei és azok men­te­ge­té­sei lak­ják a bur­kot?

Az epic féle­lem pedig:

És mi van, ha min­ket magun­kat sem lakik más, csak elő­íté­le­te­ink men­te­ge­té­si és azok meg­dön­té­si kísér­le­tei? (Elég lehet‑e ennyi? Ennyi van, pont?)

Te tudod — és én tudom. Mi tud­juk, csak én nem merem még.

Addig is, amíg kide­rül, mi is lesz az embe­ri­ség tolt-vont „nagy sze­ke­ré­nek” sor­sa, és hogy képe­sek leszünk‑e énün­ket meg­ha­la­dó énként, egy­sé­ges orga­niz­mus­ként tekin­te­ni faj­tánk­ra, javas­lom hogy …-.–…, avagy S.Y.S.

Save Your Soul!



*1:  de még mennyi­re! :) (Kiemelés tőlem.)

*2: „Nézz a sze­med­be!” — Borsos János aka Edy Andere (The Corporation tag) alkot­ta kife­je­zés, az http://eddieandere.blogspot.com/ „nyel­vi legó”-blog indí­tó bejegy­zé­se, az ott közölt defi­ní­ció sze­rint annyit tesz, mint: „Légy őszin­te magad­hoz!”

*3: Leomlott Babilon!: min­den szel­le­mi sötét­ség vége — Jelenések Könyve

*4: apo­ka­lüp­szosz: görög szó, jelen­té­se: lelep­le­ző­dés (tágabb érte­lem­ben: a jelen­sé­gek mögöt­ti okok és össze­füg­gé­sek kide­rü­lé­se)

*5: a magam részé­ről kemé­nyen meg­küz­döt­tem, hogy a val­lá­sos nyelv­től meg­sza­ba­dul­jak, illet­ve hogy azt vala­hogy meg­sze­li­dít­sem, meg­ta­lál­jam a helyét a kife­je­zé­si esz­köz­tá­ram­ban. Pl. Károli Gáspár vere­tes stí­lu­sa ugyan remek tol­vaj­nyelv egy keresz­tény cso­por­ton belül, de azok felé, akik nem „beava­tott­jai” ennek a kom­mu­ni­ká­ci­ó­nak, már-már olyan fokú meg­ér­tés­be­li zavart képes okoz­ni mint­ha ide­gen nyel­ven beszél­nénk, sőt sok­szor a saját magu­kat sem tud­ják maguk­nak lefor­dí­ta­ni.

*6: Fenevad, vad­ál­lat: tár­sa­dal­mi rendszerek­re, illet­ve a mögöt­tük lét­re­jö­vő hiá­nyok össze­fog­la­lá­sá­ra hasz­nált bib­li­ai jel­kép, amely­nek „fene­sé­ge” és „vad­sá­ga” az élő­lé­nyek­re gya­ko­rolt pusz­tí­tó hatás­ra utal. (Az Jelenések Könyvében utol­só­ként emlí­tett fene­vad szá­ma a köz­ked­velt 666, és talán keve­sen tud­ják, de a hét­fe­jű sár­kány szin­tén nép­sze­rű figu­rá­ja is innen szár­ma­zik.)  — Dániel Könyve, Jelenések Könyve

*7: v.ö.: „Jézus Krisztus eltö­röl­te a halált” (Más for­dí­tás sze­rint: „meg­sem­mi­sí­tet­te a halál ere­jét” — a sze­re­tet foly­to­nos­sá­gá­nak aka­dá­lyát, a leg­ki­sebb dol­gok­ban jelent­ke­ző halá­lok­tól a konk­rét fizi­kai meg­sem­mi­sü­lé­sig). — Timóteus 2. leve­le

*8: thü­m­osz: görög szó, jelen­té­se: lélek, szív (mint az érzel­mek, szen­ve­dé­lyek szék­he­lye), érzü­let, érzés, érte­lem. Az elis­me­rés utá­ni szen­ve­dé­lyes vágyat, az igaz­ság­ér­zet kielé­gí­té­sé­nek vágyát kap­csol­ják még hoz­zá.



[2.]

The Corporation: Úrhajó


Az Egyszerű Többség-re a The Corporation egy temp­lom-para­frá­zist talált ki: a Műcsarnok egé­szét egy temp­lom­má ala­kít­juk. Az ötlet lénye­ge első­sor­ban szel­le­mi, kevés fizi­kai kive­tü­lés­sel bír, ame­lyek a gon­do­lat egy­sé­gé­hez képest a tér­ben inkább jel­zés érté­kű­ek: ennek a temp­lom­nak a meg­pil­lan­tás­hoz szük­sé­günk van némi „felhőbe-alakzatokat-képzelni”-készségre. A temp­lom gon­do­la­ta szin­te egy­szer­re szü­le­tett meg négyünk­ben, egyet­len ellen­ve­tés nél­kül tud­tunk bele­he­lyez­ked­ni az elkép­ze­lés­be. De mi az, hogy temp­lom? Miért pont temp­lom, egy­ál­ta­lán minek ide temp­lom? Hogy jövünk ahhoz, hogy „kisa­já­tít­suk” magunk­nak a Műcsarnokot — még­ha csak (könnye­dén igno­rál­ha­tó) idea szint­jén is — ráadá­sul egy olyan bemu­ta­tó alkal­má­val, ami tizen­öt cso­port részt­vé­te­lé­vel zaj­lik. Még csak alap­ve­tő ter­ve­zé­si fázis­ban jár­tunk, éppen hogy ismer­tet­tük rövid­ke pre­zen­tá­ci­ón­kat a cso­por­tok elkép­ze­lé­se­it bemu­ta­tó gyű­lé­sen, ami­kor meg­kap­tuk az első kri­ti­kai han­go­kat — vala­mely művész­tár­sa­ink­tól, misze­rint „ebben a temp­lom­ban én nem aka­rok részt ven­ni!” — vagy vala­mi hason­ló módon, a pon­tos kife­je­zé­se­ket nem tudom: mivel nem nekünk mond­ták. Helyesebben: nekünk nem mond­ták. Aztán kurá­to­ra­ink is meg­fo­gal­maz­tak — némi­képp’ óva­to­sab­ban a maguk hm.. aggo­dal­mát a dolog­gal kap­cso­lat­ban. Egyik per­for­ma­tív ötle­tünk­re, ame­lyet a kon­cep­ció vala­mi kis mel­lék­mon­da­ta­ként, e‑mailben ter­jesz­tet­tünk elő nekik, misze­rint: „papot aka­runk ins­tal­lál­ni”, pél­dá­ul a követ­ke­ze­tes és éles: „nem akar­juk, hogy papot ins­tal­lál­ja­tok!” fel­szó­lí­tást küld­ték vissza. Ahogy a lefe­lé for­dí­tot kereszt bár­mi­lyen fel­hasz­ná­lá­si mód­ja ellen is óvást emel­tek.  Pedig a temp­lom-szim­bó­lum a szin­te töké­le­te­sen deszak­ra­li­zált, sőt, álta­lá­ban anti-kle­ri­ká­lis, (nyugat)európai gyö­ke­rű (magas)művészeti-kulturális szel­le­mi közeg­ben is sok­szo­ro­san hasz­nált és hasz­no­sí­tott. Nem beszél­ve a temp­lom­mal kap­cso­la­tos egyéb jelek­ről, mint pél­dá­ul az oltár, vagy a hagyo­má­nyos szak­rá­lis for­ma­vi­lág­ból átemelt oltár­kép-típu­sú fes­té­sze­ti meg­ol­dá­sok, az épí­té­sze­ti uta­lá­sok a temp­lo­mi hajók­ra, aztán az a ren­ge­teg egyéb fel­hasz­ná­lá­si mód, amely a szak­ra­li­tás külön­fé­le vetü­le­te­i­ből merít, akár a per­for­man­szok­ban, elő­adá­sok­ban, a vég­le­te­kig szét­cin­cál­va a val­lás vilá­gát, a papi ruhá­kat, a rítu­so­kat, kife­je­zé­se­ket, a kato­li­kus mise imi­tá­ci­ó­já­tól a ter­mé­sze­ti népek val­lá­sos-mági­kus jele­i­nek kisa­já­tí­tá­sá­ig, az észak- és dél-ame­ri­kai indi­á­nok, afri­kai tör­zsi rítu­sok, a vudu-mágia, a sámá­niz­mus, a kele­ti val­lá­sok, külö­nö­sen a budd­hiz­mus (felül­rep­re­zen­tál­va a tibe­ti ágat), a Zen, a Tao, a hin­du­iz­mus, az ani­miz­mus, az ókor letűnt hit­vi­lá­gai — meg kis­mil­lió egyéb kul­tú­ra és kul­tusz  szel­le­mi- és for­ma­kin­csé­nek fel­hasz­ná­lá­sá­ig. Egyszerűen fel­so­rol­ha­tat­lan. Talán nincs is olyan val­lás­sal kap­cso­la­tos elem, amit ne remi­xel­tek vol­na. A pop-kul­tú­rá­ról, vide­ók­lip­pek­ről, rek­lá­mok­ról, fri­vol, vagy akár totál­por­nog­ráf fel­hasz­ná­lá­sok­ról, a kor­társ szín­ház- moz­gás- és elő­adó­mű­vé­szet­ről, az iro­dal­mom­ról, és (kiemel­ten) az elekt­ro­ni­kus zenei par­ti­kul­tú­rá­ról (pl. a pszi­he­de­li­kus trance  irány­za­tok­ról) szót se ejt­sünk: a lis­ta hossza meg­ál­lí­ta­ná az agy­mű­kö­dést…

Hiába nem tudunk újat mon­da­ni az ötlet­tel, úgyan­így az ellen­ve­té­sek, kri­ti­kák és félel­mek sem vál­toz­nak. :)

Szenteleki Gábor a The Corporation bel­ső leve­le­zé­sé­ben, álta­lá­nos­ság­ban az ilyes­mi érzel­mek­kel kap­cso­lat­ban, a meg­nem­ér­tés és eluta­sí­tás szel­lő­jé­nek legyin­té­se után, így fogal­ma­zott: „Ha világ­né­ze­ti ügyek keve­red­nek a művé­szet­tel, akkor nem árt az óva­tos­ság. Érdekes nem? Legyél vala­mi­lyen, úgy hogy sem­le­ges­nek lát­szódj.”

Talán azzal lépünk át vala­mi­fé­le (fél­re­ér­tett) ‘fel­vi­lá­go­sult’ határt, hogy mi „komo­lyan gon­dol­juk” a dol­got. :) Komolyan — amennyi­ben tény­leg mind a négyen ren­del­ke­zünk keresztény/keresztyén kötő­dé­sek­kel múl­tunk­ban és jele­nünk­ben egy­aránt, sőt külön­bö­ző módon egyé­ni művé­sze­ti alko­tá­sa­ink­ban is. Mátrai Erik a római-kato­li­kus rítus része­se, művé­sze­té­ben olyan mun­kák­kal jelent­ke­zett, mint pél­dá­ul a „Tövis Krisztus”, a „Szögesdrót-Krisztus”, külön­bö­ző hagyo­má­nyos fest­mé­nye­ket fel­dol­go­zó videó-iko­nok, pl. a „Stációk” című tizen­négy darab­ból álló soro­za­ta, „A Vörös Tenger ket­té­vá­lasz­tá­sa”, ami egy nagy­sza­bá­sú audió-vizu­á­lis ins­tal­lá­ció, dip­lo­ma­mun­ká­ja a „Barracasi mise” elne­ve­zé­sű három­csa­tor­nás videó-ins­tal­lá­ció, a „Teremtés” című videó, stb. Borsos János, aki az újke­resz­tény irány­za­tok és szel­le­mi­ség által érin­tett leg­in­kább, több bib­li­ai-téma fel­dol­go­zá­sát is elkö­vet­te, sokat ezek közül fele­sé­gé­vel, Lőrinc Lillával közö­sen: „Kereszt-akció”, ez egy elekt­ro­ni­kus zené­vel kísért per­for­mance, „János mutat­ja sebe­it Krisztusnak”, ami egy videó-ins­tal­lá­ció, a lézer­fé­nyek­ből készült „Szentháromság modell”, „Omega Akták”-blog, amin illuszt­rá­ci­ó­kat pub­li­kál, „TOYOTA=SÁTÁN” című képe, „Giovanni Battista”-alteregó meg­al­ko­tá­sa, „Szomália calls”-plakátok, „Protestánsok geren­dá­ja” objekt, stb. Szenteleki Gábor, aki közü­lünk a leg­in­kább magán­ügy­nek tekin­ti meg­győ­ző­dé­sé­nek kife­je­zé­sét, ugyan sem­mi­lyen konk­rét for­mai kive­tü­lés­sel nem utalt sze­mé­lyes ‘val­lá­sos­sá­gá­ra’, de a szel­le­mi kér­dé­sek­re és prob­lé­mák­ra való rea­gá­lás erő­sen kita­pint­ha­tó fes­té­sze­té­ben, a keresz­tény hagyo­má­nyok­ra talán leg­in­kább néhány cím­vá­lasz­tá­sá­ban ref­lek­tált: „Boldogok”, „M. a menny­be megy”, „Gránátalmák”, stb. Én, aki talán a leg­szél­ső­sé­ge­seb­ben ugrot­tam fejest a val­lás­ba mint­egy húsz éve, kb. tíz évnyi napi szin­tű bib­lia­ta­nul­má­nyo­zást és (főként elő­adá­sok for­má­já­ban) szá­mo­lat­lan órá­nyi rend­sze­re­zett teo­ló­gi­ai tanul­mányt, közös­sé­gi önkén­tes mun­ká­kat és „isten­tisz­te­le­tet” foly­tat­tam,  elég sok kal­lig­rá­fi­ám­ban dol­goz­tam bib­li­ai ver­sek­kel, illet­ve azok ins­pi­rá­ci­ó­já­ból kiin­du­ló szö­ve­gek­kel, illet­ve sok egyéb tex­tu­á­lis és videó-alko­tá­som­ban sze­re­pelt fel­is­mer­he­tő­en a Biblia, mint ihle­tő elem, vala­mint több száz kis­mé­re­tű, raj­zot és digi­tá­lis képet készí­tet­tem ilyen témák­ban (ez utób­bi­ak 99%-a sem­mi­lyen hiva­ta­los avagy intéz­mé­nye­sült művé­sze­ti tér­ben vagy közeg­ben sem sze­re­pelt), eze­ken kívül elekt­ro­ni­kus zenei tény­ke­dé­sem­ben sok hang­min­tát hasz­nál­tam, külön­bö­ző keresz­tény pré­di­ká­to­rok mon­da­ta­i­ból. A The Corporation művé­sze­ti szer­ve­zet viszont — leszá­mít­va az Anno Domini — Az Úr évé­ben című Finita la Commedia-The Corporation 2004-es közös, Millenáris Teátrum-beli pro­duk­ci­ó­ját — 2010 nya­rá­ig nem jelent­ke­zett a keresz­tény­ség­hez — ha csak átté­te­le­sen is — köt­he­tő közös művel, ami­kor elké­szí­tet­tük a cso­port acél emb­lé­má­ját, raj­ta a „Légy igaz!” gra­ví­ro­zás­sal (min­den­faj­ta szi­go­rú „dog­ma­ti­kus egyez­te­tés” nél­kül), és akár­csak az Egyszerű Többség-en, „bele­dob­tuk” a kiál­lí­tó­tér falá­ba.

Jogosak‑e az emlí­tett (és hason­ló) kri­ti­kai han­gok, illet­ve mik is ezek pon­to­san? Mik lehet­nek a kri­ti­kák egy fia­tal művé­szek­ből álló csa­pat­tal kap­cso­lat­ban, akik a huszon­egye­dik szá­zad ele­jén téma­vá­lasz­tá­suk­ban az „anak­ro­nisz­ti­kus keresz­tény” hal­maz­hoz nyúl­nak?

A füg­get­len­sé­gük­re büsz­ke (álta­lá­ban hoz­zánk hason­ló­an szin­tén fia­tal) művé­szek és íté­szek között a val­lá­si türelmetlenség/bunkóság vád­jai azok len­né­nek, ha mi egy val­lást, fele­ke­ze­tet, egyházi/hatalmi) szer­ve­zet, netán tit­kos szek­tát, annak állás­pont­ját kép­vi­sel­nénk eset­leg cso­port­ként ilyes­mit alkot­nánk. És azok len­né­nek, ha akár­mit tehet­nénk (az egy­sze­rű) több­ség aka­ra­ta elle­né­re, ha képe­sek vol­nánk „meg­erő­sza­kol­ni” bár­ki sze­mé­lyes meg­győ­ző­dé­sét, illet­ve azon meg­győ­ző­dé­sét, hogy neki pedig olyan­ja nincs, vagy arra szük­sé­ge sincs. De nem vagyunk képe­sek — de még ennek fel­ve­té­se is hajmeresztő/morbid szá­munk­ra. Ilyen vádak­nak még csak az árnyé­ka sem vetül­het ránk: hacsak a rólunk alko­tott fan­tom-elkép­ze­lés­re nem. És nem is tit­ko­lunk sem­mit ebben a pro­jek­tünk­ben: ez az, ami­nek mond­juk, ez egy temp­lom-para­frá­zis. Gondolati és alko­tó­mű­vé­sze­ti kísér­let, játék azok­kal a for­mai ele­mek­kel és szel­le­mi töl­té­sek­kel, ame­lyek­hez min­ket sze­mé­lyes emlé­kek és meg­győ­ző­dé­sek fűz­nek. És per­sze — szá­munk­ra — egy­ben több is, mint játék: útke­re­sés. Annak kere­sé­se, hogy találhatunk‑e mes­ter­sé­günk, a művé­szet kere­tei között dina­mi­kát, sza­bad szel­le­met a ránk ható, min­ket ins­pi­rá­ló szim­bó­lu­mok és szel­le­mi kódok fel­hasz­ná­lá­sá­val — elérhetünk‑e vala­mi való­dit: akár a magunk elne­ve­zé­sé­vel „iste­nit”? Van‑e élet pél­dá­ul — az álta­lunk is eluta­sí­tott — egyéb játé­ko­sok után/mellett, akik vissza­él­tek és élnek ugyan­ezen for­mák­kal, kife­je­zé­sek­kel, illet­ve lehetséges‑e kap­cso­lód­ni azok­hoz a játé­ko­sok­hoz, akik nem a művé­szet mára már kicsit túl is har­colt sza­bad­ság­esz­mé­nyé­nek ernyő­je alól szem­lé­lőd­nek, hanem kis­sé hagyo­má­nyo­sab­ban — ha úgy tet­szik mara­dib­ban — követ­nek rítu­so­kat.

Kritikák érhet­nek min­ket azért, mert „unal­mas és meg­ha­la­dott” amit teszünk. Alapvetően az. Akárcsak gye­rek­nek meg fel­nőtt­nek len­ni, sír­ni és nevet­ni, gon­dol­koz­ni és beszél­get­ni, spor­tol­ni és szur­kol­ni, dol­goz­ni, kutat­ni, mecha­niz­mu­so­kat fab­ri­kál­ni, zenél­ni, sze­rel­mes dalo­kat éne­kel­ni, vagy sze­ret­kez­ni. Netán enni. (Vagy meg­hal­ni.) Van, aki eze­ket a tevé­keny­sé­ge­ket is kri­ti­ku­san mére­ge­ti. Miért is ne tehet­né meg?

De hogy a The Corporation „Úrhajó” című mun­ká­ja konk­ré­tan micso­da és hogyan hat: ennek eldön­té­se job­bá­ra úgy­sem a mi dol­gunk.



The Corporation, .page. – 2011.


Copyright © 2000–2015. All right! Reserved.

RSS Feed. A lap a the Corporation tulajdonában áll.