Nézz a szemedbe

Letölt: 

NÉZZ A SZEMEDBE!

Szöveg a hét­kön­api emberi skizó, vallás/filozófia, sza­bad­ság hang­ala­kok mentén.

[Apolobéta]

[1.] Amiről nem lehet hall­gatni, arról beszélni kell.

[2.] The Corporation: Úrhajó

[1.]

Amiről nem lehet hall­gatni, arról beszélni kell.

„Amiről nem lehet beszélni, arról hall­gatni kell.” Wittgenstein: Tractatus

(A Tractatus képe a nyelvről az analitikus-szintetikus dis­tink­ciót vetíti előre, Wittgenstein tulaj­don­kép­pen a nyelv állí­tá­sait a követ­kező hal­ma­zokra bontja. A ter­mé­szet­tu­do­mány kije­len­té­sei empi­ri­kus tény­ál­lí­tá­sok, a logika pedig tau­to­ló­gi­ák­ból áll. A misz­ti­kus az, ami ezen kívül van: Én, Isten, az erkölcs, a val­lás, a művé­szet; erről Wittgenstein a Tractatus befe­jező mon­da­tá­ban ezt írja: „Amiről nem lehet beszélni, arról hall­gatni kell.”  Egy fon­tos nézet, hogy Wittgenstein sze­rint a nyelvről beszélni nem lehet értel­mes, filo­zó­fiai for­má­ban. Mivel Wittgenstein szá­mára a filo­zó­fia viszont első­sor­ban nyelvi elem­zés, ezért a filo­zó­fia maga is kér­dé­sessé válik. Ebből követ­kezően Wittgenstein szá­mára a filo­zó­fia nem lehet egy örök érvényű tézis­rend­szer, hanem ahogy ő mondja, egy létra, amelyre ha fel­mász­tunk, eldob­hat­juk azt. Azaz a filo­zó­fia egy olyan folya­mat, ame­lyen ha mind végig­me­gyünk, a végén eldob­juk.^*1 — http://hu.wikipedia.org/wiki/Ludwig_Wittgenstein)

BEVEZETŐ MAGYARÁZKODÁSOK ÉS ELŐREBOCSÁTÁSOK (az apróbetűs)

„- Akkor reál tár­gyak­ból erős vol­tál, mi? — Ja, magyar nyelv és irodalom.”

A közel­múlt egyik kará­cso­nyán kap­tam a bátyám­tól egy apró szí­nes plasz­ti­kát. A kis szo­bor egy békát min­táz, tur­mix­gép­ben. A gép bekap­cso­ló­gombja piros, műgond­dal for­má­zott.

„Ez a dal most érted él, fohász a lel­ke­dért / múl­jon vég­leg el a véres remény.” — Pokolgép: A dal érted él

Nem talál­tam ki semmi újat. Írá­som­ban nem törek­szem min­den sorja lere­sze­lé­sére, min­den állí­tá­som téte­les bizo­nyí­tá­sára. És nem gon­do­lom, hogy kizá­ró­la­gos fel­kent­ként nálam volna a sebez­he­tet­len­né­tévő lát­ha­tat­lan bölcs szent grálkő-marsallbot. Isten-komplexusaim rész­le­tes kifej­té­sére sem ezt a felü­le­tet szá­nom. Mivel alap­vetően „össze­adás­ban gon­dol­ko­zom” — azaz a leg­kü­lön­fé­lébb esz­mék, gon­do­la­tok és jelen­sé­gek  álta­lam jónak vélt kibé­kí­té­sére és szin­te­ti­zá­lá­sára törek­szem -, a szö­veg nyel­ve­ze­té­ben és tago­lá­sá­ban nem aka­rok izmu­sok­nak, isko­lák­nak, stí­lu­sok­nak, dobo­zok­nak meg­fe­lelni. Nincsenek rend­sze­re­zett isme­re­teim a val­lás és a filo­zó­fia tör­té­ne­téről és ered­mé­nye­iről, és álta­lá­ban véve egyet­len isme­ret­el­mé­letről sem — bár az ezek­kel töl­tött ezer­nyi óráim pon­tos száma az emlé­ke­ze­tem ködébe vész. (A fel­ve­tett témák rend­sze­re­zet­tebb filo­zó­fiai kifej­té­sé­nek tekin­te­té­ben kife­je­zet­ten aján­lom a a Pannon Panteon könyv­so­ro­zat 1999-ben meg­je­lent köny­vét: Tény és titok – Szabó Lajos összegyűj­tött írá­sai és előa­dá­sai cím­mel.) Alapvető bezárt­sá­gom, hogy magya­rul gon­dol­ko­zom, magya­rul tudom magam kife­jezni (a magam szá­mára vala­me­lyest kielé­gítően). Egyszerűen túl sok infor­má­ci­ó­val dol­go­zom egy­más­tól akár távol eső terü­le­tekről merítve, és az isme­ret min­den egyes ajta­já­nak kinyi­tása után a további szel­lemi izgal­ma­kat rejtő ajtók pedig csak sza­po­rod­nak. Így hát kor­lá­tolt­sá­gom messze­menő belá­tása szá­momra alap. Amit meg­le­hető­sen rend­sze­re­zet­ten kutat­tam, az a keresz­tény­ség (külö­nö­sen újabb­kori) for­mája és dog­ma­ti­kája, prob­le­ma­ti­kái, és a keresz­tény val­lás szent­könyve, a Biblia. A szö­veg­ben elő­for­duló ilye­tén hivat­ko­zá­sok oka ez. Sok évig éltem és dol­goz­tam keresz­tény val­lási közeg­ben, önkén­tes­ként,  főleg ifjú­sági cso­por­tok kere­tein belül, időn­ként bizo­nyos kor­lá­to­zott vezető sze­rep­ben is, dol­goz­tam az egy­szerű fizi­kai mun­kák­tól a hit ter­jesz­té­sé­nek föl­ada­táig. Ez alatt az idő alatt (és ezen felül is) több­száz négy­szem­közti beszél­ge­tést foly­tat­tam „az élet, világ­min­den­ség meg min­den” téma­kö­ré­ben. Ezek a beszél­ge­té­sek, az azok­ban fel­buk­kanó ismétlődő min­tá­za­tok — és maga az ismétlő­dés ter­mé­szete — érdeklő­dé­sem irá­nya­i­nak később leg­in­kább alap­jait képez­ték. Megjegyzem, a val­lá­sos gyer­mek­be­teg­sé­gek­ből való kigyó­gyu­lásra for­dí­tott időt tekintve nagy­já­ból egyenlően állok az azok beszer­zé­sére szánt időegy­sé­gek­kel. Bár még nem kap­tam kéz­hez a gyó­gyu­lás záró­je­len­té­sét. :) Meglehetősen sok időt for­dí­tot­tam még álta­lá­ban az olva­sásra (text-geek és text-freak vagyok -  ami­óta hazánk­ban is van inter­net, ezek mér­téke hat­vá­nyo­zó­dott). Jelentős időt for­dí­tot­tam a művé­szetről való gon­dol­ko­dásra és esz­me­cse­rékre is, a művé­szet tör­té­nel­mé­nek, ese­mé­nye­i­nek vilá­gá­nak tanul­má­nyo­zá­sára (felül­rep­re­zen­tálva a magyar vonat­ko­zá­so­kat). És per­sze a művé­szet külön­böző tech­ni­káit és terü­le­teit is igye­kez­tem meg­is­merni és művelni. Így a sza­bad­kézi rajz­tól meg a hagyo­má­nyos kép­al­kotó tech­ni­kák­tól az alkal­ma­zott gra­fi­kai mun­kán át a tisz­tán kon­cep­tu­á­lis alko­tá­so­kig (sok­szor anti-művészeti kísér­le­te­kig), írás­beli kife­je­zé­se­kig pró­bál­gat­tam magam, (a val­lá­sos kóru­s­ének­lé­sen túl) tíz éve aktí­van fog­lal­ko­zom a hangmanipulációval/zeneszerzéssel, szá­mí­tó­gép és elekt­ro­ni­kus hang­sze­rek segít­sé­gé­vel. Továbbá tanul­tam külön­böző isko­lák­ban, kur­zu­so­kon jog­ról, erkölcsről, pszi­cho­ló­gi­á­ról, tör­té­ne­lemről, poli­ti­ká­ról, iro­da­lom­ról és annak alkal­ma­zott for­má­i­ról, kom­mu­ni­ká­ci­ó­ról, médi­á­ról. Én vagyok az a bizo­nyos pél­da­béli UFO, aki ide­jött és szét­néz: a meg­is­me­rés szem­pont­já­ból szá­momra a lehető leg­füg­get­le­nebb pozícó fel­vé­tele, a felek egyenlő­kép­peni meg­hall­ga­tása szim­pa­ti­kus és hasz­nál­ható ide­á­nak bizo­nyult. Ha egy téma érde­kel, igyek­szem minél több véle­ményt és elgon­do­lást meg­is­merni azzal kap­cso­lat­ban, és az ezek meg­emész­té­séből nyert ered­mé­nye­ket egyen­jo­gú­ként beépí­teni a világ­ké­pembe. Ha új gon­do­lat­tal, akár az enyém­mel ellen­kező, akár dest­ruk­tív­nak tűnő véle­ménnyel talál­ko­zom, a „tegyük fel” és a „miért is ne?”-hozzáállást alkal­ma­zom: tény­leg sze­ret­ném tudni, hogy aki beszél, ‘iga­zá­ból mit is mond?’ Ha még nem pró­bál­tad hosszú­tá­von: ennek követ­ke­ze­tes kere­sése stra­pá­sabb, mint elkép­zel­néd. A pró­bát amúgy javal­lom a velem ellen­kezők­nek is, hátha nye­rek tőlük némi irgal­mat. :) Tudom, meg­le­hető­sen sar­kos véle­mény, de azt gon­do­lom, hogy aki az agyát a minél szé­le­sebb körű művelt­ség meg­szer­zé­sére irá­nyí­totta, az álta­lá­ban a „kicsiny­ség” hasonló (sok­szor elke­se­rítő) belá­tá­sára jut mint én — meg­koc­káz­ta­tom: (esz­mei) poli­hisz­tor­ság­ról az elér­hető infor­má­ció­mennyi­ség miatt már réges-rég’ csak tré­fál­kozva beszél­he­tünk. Ha ennek isme­re­té­ben lel­ki­is­me­ret­tel gya­ko­rol­juk az önér­té­ke­lést, akkor a fel­fú­vó­dást (külö­nö­sen fej­ben), meg a bár­mi­lyen rendű és rangú hata­lom­mal való vissza­élést, és annak kínos ered­mé­nyeit is elke­rül­het­jük. Aki pedig az önkri­ti­kát hanya­golva nem jut a „kicsiny­sé­gig” (illetve elfe­lejti ezt a leg­erő­sebb vizs­ga­ered­mé­nyét), annak beszé­he­tek, amit aka­rok, úgy­sem mond le arról, hogy fél­re­ért­sen. Vagy éppen bárkit/önmagát. Ez utóbbi álla­po­tot is maga­mon ismer­tem meg leginkább.

Ha össze kel­lene fog­lal­nom, mire jó nekem ezt a „NÉZZ A SZEMEDBE!”^*2–szö­ve­get leírni, talán a fogal­mak lát­szó­la­gos ellent­mon­dá­sa­i­nak valami fel­ol­dási kísér­le­tét, az ellent­mon­dá­sok feletti erő­sza­kos és előí­té­le­tes viták túl­nyomó részé­nek értel­met­len­sé­gé­nek fel­ve­té­sét jelöl­ném meg. Egy Asimovnak tulaj­do­ní­tott gon­do­lat sze­rint az embe­rek közötti konf­lik­tu­sok kábé kilenc­ven szá­za­léka kom­mu­ni­ká­ciós fél­re­ér­tésből szár­ma­zik. Van benne valami. Hát, nézz a szemedbe!

ILYET ÉN IS TUDOK!

A művé­szet ide­á­já­ról alsó hangon

Játék/elmélet

Punks not death!

A művé­szet­nek (~kul­tú­rá­nak), mint felhő­szerű foga­lom­nak jutott a sze­rep mára, hogy a szín­pa­dias lel­ki­sé­gét kife­jezze általa az ember. Álta­lá­ban a művé­szet nem helyet­te­síti a ‘szak­ra­li­tást’, de bizo­nyos szé­les­körű esz­me­i­ség mégis valami olyas­mi­nek tekinti, ami az ezzel kap­cso­la­tos „alan­tas vágya­kat” kiél­hetővé teszi — amo­lyan hall­ga­tó­la­gos val­lás­pót­lék­ként, illetve a val­lás­hoz kap­csolt misz­tika szi­go­rúan kis­cso­por­tos óvo­dás tere­pe­ként funk­ci­o­nál. Vagyis az emlí­tett esz­me­i­ség „enge­dé­lyé­vel” eset­leg, hébe-hóba funk­ci­o­nálhat. Ez a szín­pad le van választva a „komoly” rea­li­tás hal­ma­zá­ról, adott eset­ben „fon­to­sabb és szük­sé­ge­sebb” célok (pl „gazdaságiak”/anyagiak) érde­ké­ben akár ki is iktat­ható a het­köz­napi életből, vagy leg­alábbis (mond­juk tár­sa­dalmi szin­ten) vissza­uta­landó a sze­mé­lyes hob­bik és rög­esz­mék hát­só­kert­jébe. Ott aztán min­denki művész­ked­het — ha nem aka­dá­lyozza ezzel a („hasz­nos” ter­me­lési) mun­kát. Esetleg az alsó­ta­go­za­tos pro­pa­gan­da­sze­re­pig viheti. Ez a (tel­jes­ség­gel ‘mate­ri­a­lista’) szem­lé­let akkor erő­sö­dik meg, ami­kor „gaz­da­sági vál­ság van”, az egzisz­ten­ci­á­lis aggo­dal­mak ide­jén — cse­ké­lyebb mér­ték­ben pedig akkor, ami­kor a fizi­kai élet­ben­ma­ra­dás tény­leg komoly áldo­za­to­kat köve­tel. (Kisebb vihar a téma bili­jé­ben: a Tűzraktér kia­k­ól­bó­lí­tá­sá­nak nyűgje, éppen manapság.)

A művész meg­örö­költe a misz­ti­ku­sok­nak jut­ta­tott tisz­te­let és elő­jo­gok bizo­nyos mér­té­két, ahogy meg­örö­költe az udvari bolond, vagy a falu bolondja feszült­ség­oldó, érint­he­tet­len sze­re­pét is.

(Szépség, gyö­nyörű­ség, ihlet, emel­ke­dett­ség: a művé­sze­tet és a kul­tú­rát illetné érte a taps?)

Más, jóval sze­lí­debb és reá­li­sabb nézet sze­rint: a művé­szet vir­tu­a­li­zá­ciós ját­szó­tér­nek a maga nemé­ben töké­le­tes. A sza­bad­ság kere­sé­sé­nek és meg­élé­sé­nek jobban-rosszabbul elfo­ga­dott hal­maza. Akár a szélső­sé­ges, erő­sza­kos haj­la­mok kifejezésére/feldolgozására is alkal­mat nyújt­hat, vagy az agresszív, sar­kos véle­mé­nyek kife­je­zése, etc. (itt ezek­nek az ener­gi­ák­nak nem a művé­sze­ken, vagy a közön­sé­gen való kiélé­sére gon­do­lok — hanem pél­dául a pápát elcsapó meteor-szoborra, ami a művön való elmél­ke­dés által lehető­sé­get biz­to­sít a témá­val kap­cso­la­tos gon­do­la­ta­ink rend­be­sze­dé­sére) — illetve alkal­mas arra, hogy mielőtt „húsba és vér­rel” írnánk tet­te­ket, szi­mu­lá­ci­ó­kat, tükör­be­né­zé­se­ket végez­hes­sünk. De a művé­szet éppen úgy alkal­mas a pozi­tív élmé­nye­ink és érzel­me­ink, örö­münk kife­je­zé­sére is. Szerencsére a művé­szet — talán pont azért, mert nem kép­vi­sel komo­lyabb hatal­mat, a maga „elide­ge­ne­dett” és „ért­he­tet­len” stá­tu­szá­ban, vagy akár a demok­ra­ti­kus, „min­denki művész”-hippifelfogással alkal­mat biz­to­sít arra, hogy olyan embe­rek is „bele­be­szél­hes­se­nek” az éterbe, akik nem akar­nak, vagy nem tud­nak egyéb, tár­sa­dal­mi­lag job­ban defi­ni­ált és ezál­tal szo­ro­sab­ban őrzött szel­lemi tábo­rok­hoz csat­la­kozni. Ilyen módon „meg­szen­telt hellyé” is lett — akár­csak a tabu­val védett hely­szí­nek, vagy az ókori zsidó temp­lom az oltár szar­vá­val, ame­lyet meg­ra­gadva valami bűn­nek az elkö­vetője hala­dé­kot nyert, illetve mint a külön­féle temp­lo­mok, ame­lyek védel­met biz­to­sí­tot­tak az oda­me­ne­külők­nek. A sza­ba­don eresz­tett művé­szet talán a leg­erő­sebb psziché-gyógyszer (eset­leg drog), ebben a külső elvá­rá­sok­tól men­tes álla­po­tá­ban pedig ingye­ne­sen és kor­lát­la­nul hoz­zá­fér­hető. Az emlí­tett szín­pa­dias lel­ki­ség­gel szólva: ez már-már hozsánna! :)

„Léhét, hogy a mon­gó­lok nem is olyan büdös, szé­mét nép­ség? Léhét? Nágyon is!” — South Park: Child Abduction Is Not Funny

„Zsarnokság van a

fán­klek­vár­ban, zsarnokság

a lelki táp­ban.” — Illyés-parafan-haiku

Hogy az áru­ter­me­lés múlt­tal és jövő­vel nem gon­doló szem­pont­já­ból mar­gi­ná­lis művé­szet, vagy bár­mi­féle alko­tó­munka mennyire hasz­nos valami — akár az áru­ter­me­lés tágabb össze­füg­gé­sekbe helye­zett szem­pont­já­ból is, annak rész­le­te­zése meg­ha­ladja ennek az írás­nak a kere­teit: de ettől még a kér­dés fon­tos­sá­gát első­rendű­nek tar­tom — külö­nö­sen annak a zava­ros gagyi­zás­nak a tük­ré­ben, ami ezzel kap­cso­lat­ban megy itt a magyar éterben.

ADVOCATUS DIABOLI: [Dió Béla/Bólé Dia]

„A „jel” szó­ban benne van az, hogy két értel­mes lény nél­kül nem lehet jelezni.” — „Hogy mi válik jellé, az érzé­keny­sé­günk nívó­já­tól függ.” — Szabó Lajos

„Egy nyel­vet elkép­zelni annyi mint egy élet­for­mát elkép­zelni.” — „Végső követ­kez­te­tés: a világ a nyelv által ki van mérve, hatá­rai logi­ka­i­lag, a ki nem mond­ható pedig meg­mu­tat­ható.” — Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások

„A nyelv mara­dék nél­küli mate­ma­tika […]

Minden logika maté­zis, ha a nyelv maga min­den moz­za­na­tá­ban meg­fe­lelő szintű egye­te­mes matézis.

Amikor azt kér­de­zem, mi a mate­ma­tika, a „mi” a lényegre vonat­kozó kér­dés.” — Szabó Lajos

- Miért utá­lom a vallást?

A val­lá­sos ember nem tudja mit hagy ki.

Akkor léte­zik az, hogy moto­ri­zált bar­bá­rok volnánk?

„Segítség!” — híres utolsó mon­dá­sok ver­se­nyé­nek közönségdíjasa

- Miért sze­re­tem a val­lást?

A val­lás­ta­lan­nak esé­lye sincs meg­tudni miről marad le.

„Egy ember sem ural­kod­hat a szel­le­men, hogy vissza­tartsa az élet­nek lehe­le­tét […]” — Prédikátor Könyve

Ha becsu­kom a sze­mem, min­den világosabb.

Engem a val­lás, mint rámeről­te­tett, kopor­só­ként rám­zá­ródó rend­szer, igen­csak taszít. Várom a val­lá­sok kor­sza­ká­nak végét, talán a lepke vár­hatja hason­lóan a pil­la­na­tot, ami­kor meg­sza­ba­dul a báb­tól.^*3 El tudsz kép­zelni egy val­lás nél­küli vilá­got? A kér­dés azután merült fel ben­nem, hogy múlt­kor­já­ban az emberi agy­ról elmél­ked­tem. Az emberi agy: egy­részt egy jól körül­ha­tá­rol­ható, hosszú ideje tanul­má­nyo­zott dolog — más­részt per­sze nevet­sé­ge­sen keve­set tudunk róla (és még keve­seb­bet tudunk meg­ra­gadni ebből a tudás­ból). De meg­van­nak a hatá­rai, ame­lyek közül talán a leg­fon­to­sabb: nem tud olyas­mit fel­fogni (elkép­zelni), ami­nek elkép­ze­lé­sé­hez (fel­fo­gá­sá­hoz) kevés az emberi agy. Az agy meg­pró­bál vég­te­le­nül embe­rien gon­dol­kodni. Mindenki agya csak és kizá­ró­lag emberi módon tud működni — illetve az alatt. Azt, hogy egy-egy ember agya hogyan is műkö­dik, mennyire vég­te­le­nül embe­rien, illetve mennyi­ben alatta tel­je­sít, per­sze iga­zán pon­to­san fel­mér­nünk — mi más­sal, mint emberi aggyal :P — nem lehet­sé­ges. De még nagy vona­lak­ban sem tudunk bele­látni, mi megy tény­leg pre­cí­zen mások fejé­ben. Ezekután fel­tet­tem magam­nak a kér­dést: el tudnék-e kép­zelni egy val­lás nél­küli Földet, egy olyan embe­ri­sé­get, ami meg van fosztva mind­at­tól, amit csak most tudok a val­lás­ról. Érde­kes gon­do­lat­kí­sér­let, kizárni min­den komo­lyan vett isten­ké­pet az embe­ri­ség szo­ká­sos ügy­me­ne­téből. Minden szer­vező­dést, ami akár kívülről, akár belülről vala­mi­féle val­lás­hoz köt­hető cím­két visel. Nem gon­dolni sem­mi­lyen esz­mé­vel, szer­ve­zet­tel, cso­por­to­su­lás­sal, ami a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­la­nig bezá­ró­lag — és azon túl — magya­rázza a vilá­got, és ennek a magya­rá­zat­nak vala­mi­féle „külső”, eset­leg „felsőbb­rendű” for­rást jelöl meg. Semmilyen misz­ti­kus tisz­te­let­adás szer­ve­zet­ten, vagy akár csak szel­lemi közös­ség mások­kal, akár magá­nyo­san, fizi­ka­i­lag távol a töb­bi­ektől -, nincs sem­mi­lyen Istenre vagy iste­nekre szó. És semmi fohász sehova. Nincsenek temp­lo­mok, nin­cse­nek fel­szen­telt épü­le­tek, helyek, terek. Nincs hivat­ko­zás az ilyesmi hely­szí­nek külön­le­ges stá­tu­szára, és nincs vita ilyes­min. És nincs zárt osz­tály a val­lás­sé­rül­tek­nek, nincs csa­ládi zűr, nincs vihar barát­ság­ban, tár­sa­dalmi kap­cso­la­tok­ban, sze­re­lem­ben. Nincs poli­ti­kai befo­lyás, szektás/fundamentalista öngyi­lok, ter­ror, kor­rup­ció, háború val­lási meggyőző­dés okán vagy annak nevében.

Hogy ez mind hiá­nyoz­zon belő­lünk kol­lek­tí­ven, sze­rin­tem úgy­szól­ván lehe­tet­len. Bármilyen for­má­ban vagy minő­ség­ben mér­jük és defi­ni­ál­juk is a val­lás­hoz köt­hető ener­gi­á­kat, nekem elkép­zel­he­tet­len egy olyan világ, ami­ben a gyer­meki lét­él­mény gon­do­lati emlé­kei, a szel­lemi össze­tar­to­zás vala­mi­lyen for­mái és jól elkü­lö­nít­hető cse­lek­mé­nyei, az azo­nos­ság (akár túl­haj­szolt) kere­sése és az arra talá­lás feletti extá­zis, vagy a rész-egész-élmény — akár csak meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mély érzelmi töl­tés­sel való — átélése ne jelent­kezne. Nem megy, akár­hogy is pró­bá­lom, úgy tűnik, talál­tam hatá­ro­kat a saját agyam­ban. Persze bizo­nyos vonat­ko­zás­ban jól esik belépni a val­lás­tól meg­sza­ba­dult ember ide­á­jába. Úgy érzem, men­ten öntu­da­to­sabbá válok, ide­ge­sítő bék­lyók­tól sza­ba­du­lok, de azon nyom­ban — egy­szerűen sza­ba­dabbá válok. Az üres szo­ká­sok­ról, rítu­sok­ról levan a gond. Nem szó­ra­koz­hat­nak min­den­féle misz­ti­kus és okta­lan ügyek zász­laja alatt az agyam­mal meg az élet­kö­rül­mé­nye­im­mel. Nem szó­ra­koz­hat­nak roko­naim, bará­taim és útá­lóim, vala­mint álta­lam sze­mé­lye­sen nem ismert embe­rek agyá­val és élet­kö­rül­mé­nye­i­vel min­den­féle misz­ti­kus ügyek zász­laja alatt. Az erkölcs és lel­ki­is­me­ret alkotta fogal­mak külön­böző elvek alap­ján való meg­osz­tott­sá­gát ele­gáns moz­du­lat­tal kukáz­hat­juk. Persze még ugyan­ab­ban az ívben hasonló könnyed­ség­gel utá­nuk hajít­hat­juk akár a köl­té­sze­tet is, és mehet vele a kul­túra címke alá fel­hal­mo­zott dol­gok nagy része, egy­aránt. Meg a min­den­féle filo­zó­fia vagy a pszi­cho­ló­gia tör­té­ne­té­nek és ered­mé­nye­i­nek nagyobb része is. Ha nem volna val­lás, néhány perc alatt fel­ta­lál­nánk (min­den stresszes jel­lem­vo­ná­sá­val együtt) — ahogy fel is talál­juk. Napról-napra, ha más­hogy nem, de leg­alábbis a „magunk mód­ján”.  Az élet meg halál­ma­gya­rá­za­to­kat lehe­tet­len meg­ál­lí­tani, a leg­több, amit tehe­tünk, hogy rájuk­pró­bá­lunk. Megfigyeltem, hogy a val­lást leg­in­kább és leg­tu­da­to­sab­ban taga­dók álta­lá­ban a leg­dog­ma­ti­ku­sab­bak. (Közvetlenül a magu­kat val­lá­sos­nak tar­tók harc­ál­lás­pont­jai mellől star­tolva, persze.)

A kisebb-nagyobb szel­lemi változások/megrázkódtatások/forradalmak töké­le­te­sen magu­kon hor­doz­zák aty­juk­nak, a kapor­sza­kállú és sza­káll­szagú val­lás­nak min­den sze­mé­lyi­ség­je­gyét. Ugyanolyan szel­lemi rend­sze­rekbe és logi­kai elgon­do­lá­sok köré szer­veződ­nek — találó példa erre az egyik leg­in­kább ismert és elis­mert anti-vallás, a jó öreg ‘mate­ri­a­liz­mus’, meg test­vére, az ‘ate­iz­mus’, és ezek leg­erő­sebb „világi” kép­vi­se­le­tei — úgy­i­smint a (meg­va­ló­sult :)) kom­mu­niz­mus és a meg­va­ló­su­lás már-már „lenni vagy nem lenni?” filo­zó­fiai magas­sá­gába emel­ke­dett kapi­ta­liz­mus (ez eset­ben szi­go­rúan az emlí­tett esz­mék avat­ár­ja­ni­nak tekintve eze­ket a rend­sze­re­ket). A poszt– vagy anti-vallás még külső­sé­geit tekintve sem tud újat fel­mu­tatni, előbb-utóbb belakja a jól bejá­ra­tott min­ta­kész­le­tet — azzal a hát­ránnyal, hogy dog­ma­ti­ká­já­nak alap­jai között a val­lás taga­dása is sze­re­pel, ami egy­részt ener­giát emészt fel, ami akár a kre­a­tív alko­tásra is for­dít­hatna, más­részt hazug is: hiszen lénye­gé­ben maga is csak egy val­lás. Mindazokat a cse­le­ke­de­te­ket, ame­lye­ket a val­lás „kisa­já­tí­tott”, hűen meg­is­métli, leg­fel­jebb az aktu­á­lis divat­nak meg­fe­lelő ruhá­zat­ban. Lesz temp­lom, szent­sé­gek, dog­ma­tika avagy szent­ként tisz­telt sza­bály­könyv (de lehet akár holog­ram is, amely a leg­főbb igaz­sá­gok gyűj­te­mé­nyét tárolja), min­den célra külön lefek­te­tett rítus, pap­ság, tekin­tély­elvű­ség, áldo­zat, mártír-panoptikum, és per­sze az a nevet­sé­ges ant­ro­po­mor­fi­zá­ció, továbbá hagyo­má­nyok meg örö­kö­sök. Legfeljebb más elne­ve­zé­sek­kel. Ha netán két krump­lia­tom­ból gén­tech­no­ló­gi­á­val meg mini­atűr for­rasz­tó­pá­ká­val embert terem­tünk, a fizi­kai önfenn­tar­tás­sal kéz a kéz­ben első dolga lesz val­lást alkotni magá­nak. (Ez per­sze a hagyo­má­nyo­sabb mód­sze­rek­kel készült utó­da­id­nál is bekö­vet­kez­het.) Mert a val­lás, a min­denki szá­mára édes­gye­rek­ként nevel­ge­tett meggyőző­dés, és annak közös­ségi szintre lépő gyü­möl­cse magá­ból az emberből, az ember fel­épí­té­séből és műkö­dé­séből sarjad.

Az egyik ember csak a másik­nak árt vagy hasz­nál a Földön.

„Megismertem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökre úgy marad: nem lehet ahhoz hoz­zá­adni, sem abból elvenni.” — Prédikátor Könyve

(Apokalipszist^*4: most!)

A val­lás­kri­tika egyik köz­ponti mémje az ant­ro­po­mor­fi­zá­ció, az ‘ember­ar­cú­ság’ meg­tá­ma­dása. Különösen az ‘iste­ni­nek’ az ember­ben, embe­ri­ben való meg­je­le­ní­té­sét pre­fe­ráló val­lá­sok ese­tén, mint az álta­lam job­ban ismert keresz­tény­ség. Sok igaz­ság elhang­zik ennek a vád­nak a han­goz­ta­tása során. De lénye­gét tekintve az ant­ro­po­mor­fi­zá­lás tel­jes­körű eluta­sí­tása és annak kigú­nyo­lása a feldobott-kő-alá-állás alap­esete. Hiszen végső soron szá­munkra min­den az emberről szól, az ‘ember’, mint kate­gó­ria raj­zolja ki meg­is­me­ré­sünk hal­ma­zá­nak hatá­rait. Egy gye­rek szá­mára az autó­nak „sze­mei van­nak”, a tár­gya­kat sze­mé­lyes név­más­sal illeti, sőt ha köze­lebb érzi őket magá­hoz egye­ne­sen nevet ad nekik, és magá­hoz hasonló tulaj­don­sá­go­kat vetít ki rájuk. A mesék­ben pedig min­den sze­replő embe­rien visel­ke­dik. Nem mintha a kifej­lett ember­pél­dá­nyok  a maguk mód­ján nem úgy ten­né­nek, mint a gye­re­kek. Ugyan (jobb eset­ben) az autót nem tekin­tik hoz­zá­juk hasonló élő­lény­nek, és ha Bélának vagy Jutkának hív­ják is a web­szer­ve­rü­ket, attól még nem oszt­ják meg vele sze­mé­lyes prob­lé­má­i­kat vagy örö­mü­ket. De ha mond­juk vala­mit mások­nak magya­ráz­niuk kell, mély­sé­ge­sen ant­ro­po­morf hason­la­to­kat hasz­nál­nak, legyen szó bár­miről a vilá­gon — és ezt teszik az ant­ro­po­mor­fi­zá­ciót táma­dók is. Csak úgy vélik, hogy „ők nem úgy gon­dol­ják”, mint azok, akik a ‘val­lá­sos’ meggyőző­dé­sük­ből merítve érvel­nek iga­zuk ügyé­ben. No igen. Azt fel­té­te­lezni a sza­vak­kal kap­cso­lat­ban, hogy a töb­biek nem ugyan­azt értik raj­tuk, sőt egye­ne­sen nem is ért­he­tik ugyan­azt, illetve csak azért, mert mások más­hogy feje­zik ki magu­kat (mond­juk val­lá­so­san^*5), vagy tény­leg nem ugyan­azt értik a sza­va­kon, ezért aztán nincs is „iga­zuk”, nem is lehet iga­zuk — nos, ez is mély­sé­ge­se­sen emberi vonás. Talán az ‘én’ fejlő­dé­sé­nek egy átme­neti visel­ke­dési for­mája lehet: elkü­lö­nülni a ‘töb­bitől’ és meg­szi­lár­dí­tani ‘önma­gam’, igaz, azon az áron, hogy a ‘töb­bit’ ala­cso­nyabb­rendű­nek tar­tom — ennek a visel­ke­dés­nek gyor­san jelent­kez­nek per­sze az ‘énség’ kiala­kí­tá­sát gátló hatá­rai. Ugyan pél­dául a Napnak nincs kétkeze-kétlába, raj­tuk egyen­ként öt-öt ujjal, mint a homo sapi­ens­nek, és nincs emberi agya sem (bár még nem jár­tam utána sze­mé­lye­sen :P), ilye­tén ember­nek sem nevez­het­jük, mégis „süt a Napocska”, ahogy „süt anyácska” is. Ha vala­mi­ben kép­te­le­nek vagyunk sza­ba­dulni az ant­ro­po­morf­ság­tól, az a gon­dol­ko­dá­sunk és a beszé­dünk. A vilá­got és a jelen­sé­ge­ket emberi tudat­tal írjuk le, a leg­több­ször tes­tünk hason­la­tára. Ha azt mond­juk, hogy vala­mi­nek „szája van” vagy „nyaka”, akkor símán meg­ért­jük mit is jelö­lünk ezzel, és nem kezd­jük el a kife­je­zést vitatni ha egy boros­üveg­gel kap­cso­lat­ban kerül szóba. (Amióta job­ban meg­is­mer­tük a test belső fel­épí­té­sét, ez még foko­zot­tab­ban így van.) De ha valaki azt találja mon­dani, hogy „az Isten kezé­ben vagyunk”, akkor — mégha van is vala­mi­lyen ‘isten­ké­pünk’ — akár nevet­sé­ges­nek hisszük már a gon­do­la­tát is, hogy „keze” volna. A fokos­nak lehet feje — az isten­nek nem. A rea­li­tás védel­mé­ben a nagy „misztikai-eretnekség” avagy „stu­pi­di­tás” ellen foly­ta­tott keresz­tes­há­bo­rú­ink áldo­zata a nyelv­hasz­ná­lat sza­bad­sága lett, és lel­ke­sen hülyéz­het­jük egy­mást tovább, anél­kül, hogy sze­mé­lyes kap­cso­la­tot terem­te­nénk és meg­tud­nánk, hogy a lehü­lyé­zett a ren­del­ke­zé­sére álló nyelv­kész­let­tel mit is akart közölni.  A nyelv ele­mei szim­bó­lu­mok, tisz­tán szel­lemi ter­mé­kek, annak jogát, hogy a maguk mér­téke sze­rint hasz­nál­ják, elvi­tatni mások­tól, inkább tűnik osto­ba­ság­nak, mint értel­mes és meggyőző állás­pont­nak. Lényegében szinte nem is szá­mít, hogy értel­mes arcot vágva, netán kaf­fogva és hörögve hazu­dunk, mint ahogy az sem a leg­fon­to­sabb szem­pont, hogy némán avagy ékes­szó­lóan mon­dunk iga­zat. Ha van, aki ért­sen. Amennyiben aka­rat sincs a meg­ér­tésre, az mond­juk szopó.

„Japánistent min­den­kibe!” WarYounak, a Hurkatöltő zene­kar front­em­be­ré­nek elköszönése

Miért véd­jük az iste­ne­in­ket? (Direkt és kizá­ró­lag kis­betűs ‘istenenek’-ről van szó.)

Mindegy, hogy ‘isten’-nek, ‘istenek’-nek nevez­zük azo­kat a dol­go­kat (végső­so­ron szel­lemi for­má­kat), ame­lyek­nek hódo­lunk — az erre való jogo­sít­vá­nyaik ellenőr­zése nél­kül -, vagy ‘esz­mé­nek’, netán akár­mi­nek. Ilyenek a dogmáink/meggyőződéseink téte­lei — illetve azok kizá­ró­la­gossá tétele és főként kizá­ró­la­gos olva­sata. Például poli­ti­kai, val­lási, tudo­má­nyos, művé­szet­tel kap­cso­la­tos meggyőző­dési formák/minták (egy­szó­val filo­zó­fiák — kinek mi kimon­dat­la­nul a ‘val­lása’, kár is a sza­va­kon lova­golni), ame­lyek­nek úgy köve­te­lünk kizá­ró­la­gos­sá­got, hogy elhallgatunk/indexre teszünk/kizárunk más, szin­tén hason­lóan létező, lénye­gük­ben velük azo­nos szel­lemi érté­ke­ket. Mintha csak egy osz­tás ered­mé­nyé­vel kap­cso­lat­ban, amely mara­dé­kot tar­tal­maz, elha­zud­nánk a mara­dé­kot, és azt állí­ta­nánk: az pedig nincs. Ősrégi és jogos törek­vés hát, hogy sza­ba­dul­junk meg az iste­nektől, ki velük, ki a picsába. Vagy jók lesz­nek alle­gó­ri­ák­nak, film-alapanyagnak, eset­leg csak szí­vód­ja­nak fel, mi meg éljünk bol­do­gan, ámen.

Ámde az ‘Isten/isten’ szóval/névvel/címzéssel való ‘vissza­élés’ (~abú­zus — ami vic­ces kis szó) minő­sí­tett valami — ter­mé­sze­te­sen semmi köze AZ Istenhez. Leginkább az embe­rek türel­met­len­sé­gé­nek bizo­nyí­téka. Ugyan könnyen hoz­ha­tunk a val­lás­ból, val­lási körök­ből is pél­dát, de itt van mind­járt egy konk­rét polé­mia: 2011, Magyar Köztársaság, alko­tá­nyo­zás. A hatalmi struk­túra mes­ter­sé­ge­sen raj­zol­ga­tott állatja magán hor­dozza a vis­szé­lés szinte min­den lehető­sé­gét, mint­egy állat­or­vosi lóként mutatja a „fene­vad”^*6 ter­mé­szet­raj­zát, illetve prob­le­ma­ti­ká­ját. A magunk fölé emelt — de kesztyű­báb­ként alul­ról moz­ga­tott — hatal­mat, minél „iste­nibb”, csak az élet­nek bir­to­kolta jogok­kal és tulaj­don­sá­gok­kal pró­bál­juk fel­ru­házni, annál halá­lo­sabb fegy­verré fej­leszt­jük. Eltévesztettük a szobor/tárgy/eszköz/keretek/eszmék sze­re­pét netán — amennyi­ben a fejünk fölé emel­tük őket. És elve­szít­jük a rea­li­tás­ér­zé­kün­ket: azt gon­dolva, hogy a dolog önjá­róvá vált, elen­ged­jük, hadd repül­jön gaz­dát­lan’, de vala­hogy min­díg pofán vág. Ha csak kicsiny istent vet­tünk a bolt­ban, még jól is jár­ha­tunk, meg­úsz­hat­juk nyolc napon belül gyó­gyu­ló­val. De minél töb­bet áldoz­tunk neki magunk­ból, minél nagyobbra híz­lal­tuk, annál nagyobb eséllyel kerü­lünk a Darwin-díjasok tábo­rába. (Ezzel szem­ben az én vezérem belülről vezé­rel — hamár.)

Uralom, íté­let, áldo­zat (no mercy)

„- Savazzuk meg!” — kiáll­tot­tak fel az álla­tok. És megsavazták.

Következtetés: az ember(iség) jelen­legi szel­lemi álla­po­tá­ban nem alkal­mas arra, hogy ekkora mel­lénnyel és arro­gan­ci­á­val vin­di­kálja magá­nak a bíró sze­re­pét, és azzal éljen (vissza­él­jen). A sze­líd­ség, és bizony, sok­szor a lemon­dás nyit ajtót, hogy a valódi hata­lom köze­lébe férkőz­hes­sünk. Legalábbis anél­kül, hogy elvesz­te­nénk magunk. Ennek a követ­kez­te­tés­nek a meg­tá­mo­ga­tá­sára amúgy másik fon­tos példa a tech­no­ló­giai túl­vál­la­lás — lásd még az élő­vi­lág kipusz­tí­tá­sá­nak ördögi (értel­met­len) törek­vése, stb. Ultimate és kol­lek­tív őrü­let. Gyógyulásunk érde­ké­ben még sok­kol­nunk kell magun­kat, feszí­teni a szen­ve­dés húr­ját. Fajtánk eltö­kélt­sé­gét tekintve nem lesz nehéz. Megcsináljuk.

A való­ság nem haso­nul meg önmagával

„VAGYOK AKI VAGYOK” — az ‘én’ leg­egy­szerűbb bemu­tat­kozó mondata

A hit nem él meg kétely nél­kül, noha nincs benne kétel­ke­dés, azért hit — de a kétely legyő­zé­sé­vel képezi magát a tökélyig.

„Akit az iste­nek sze­ret­nek, örökre meg­hagy­ják gye­rek­nek.” — Belga: Ovi

„Ha olya­nok nem lesz­tek, mint a gye­re­kek, sehogy­sem jut­tok be az Isten biro­dal­mába.” — Jézus

Igen, tudom. A val­lás büdös. Ráadásul még sző­rös is, és időn­ként fur­csa, nyö­szörgő han­go­kat hal­lat, ha nem vigyá­zunk, min­ket is fur­csa, nyö­szörgő han­gok hal­la­tá­sára vesz rá. Óva­kod­junk hát fele­ba­rá­taim! De a tor­zu­lá­sok­tól és vissza­élé­sektől meg­fosz­tott belső meggyőző­dés, a valódi val­lás viszont nem más, mint ami a ten­gely körüli for­gás, és a Nap körüli kerin­gés a Földnek, vagy a levegő és a táp­lá­lék a rajta élő lények­nek. Az Élet A Vallás (míg a val­lás per­sze nem egyenlő az élet­tel). Az iga­zán gyer­meki álla­po­tok, ötle­tek és tet­tek ese­tén szó sem lehet pro­fán­ról. Ha vala­mit iga­zán sze­re­tek a (belső) val­lás­ban, az az, hogy a gyer­mek ártat­lan­sá­gát képes vagyok általa ötvözni az öntu­dat tel­je­sebb for­má­i­val. (Az én soha nem lehet öntu­dat­lan — az én alap­vető vonása vala­mi­féle tuda­tos­ság. Noha a tudat önma­gá­ban nem tölti ki az ént.)

A fáj­da­lom hite­le­sí­tett mér­leg. A fáj­da­lomra való rea­gá­lás teszi nyíl­ván­va­lóvá, hogy iga­zá­ból kik is vagyunk és mit is val­lunk. Önma­gun­kat is ezen keresz­tül mér­het­jük meg a legpontosabban/legélesebben. A fáj­da­lom ter­mé­sze­te­sen és jóhogy! szub­jek­tum: csak az minő­sül annak, amit az ‘én’ annak érzé­kel, szó­val a fáj­da­lom az ego leg­bensőbb szub­jek­tív élmé­nye­i­nek egyike És a fáj­da­lom közös szel­lemi mező, ter­mé­szete uni­ver­zá­lis és min­denki által meg­is­mer­hető — és meg is ismeri min­denki. Beszélni, szín­há­zat ját­szani kevés: ami a rád mért fáj­da­lom után marad, az tény­leg a lénye­ged­hez tar­to­zik, ami elvész, arra többé nem igaz az utóbbi állítás.

Az Istenről beszélő alap­vető kínja: szá­mon­ké­rik rajta, miért nem Isten („Tegyen cso­dát!” — mintha az bár­mit is bizo­nyí­tana). A szá­mon­ké­rés bizo­nyos jogo­sít­vá­nyok­kal bír a bib­liai szö­veg sze­rint is: igazi magas labda valaki szá­mára, aki ‘keresz­tény­nek’ mondja magát: „töké­le­te­sek legye­tek, mint a ti mennyei Atyátok töké­le­tes”. (És van­nak további emlé­kez­tetők arra, hogy tul.kép. „Isten gyer­me­kei” tény­leg Isten részei, azaz való­ban „meg kell istenülniük”.)

Az „Isten-gondolat” a leg­ha­la­dóbb, leg­ál­lan­dóbb, leg­tel­je­sebb szel­lemi érték, amit ember valaha magé­nak mond­hat. Ez akkor is így van, ha valaki nem is ismeri/nem hasz­nálja erre az ‘Isten’ szót — pél­dául mert meg­hagyja az azt „kisajátítóknak”.

RENDSZER

„De a böl­cses­ség hol talál­ható? Hol van az érte­lem lelő­he­lye? ” — Jób Könyve

„- Ez magá­tól megy! — Kitől? Magától??”

„Ez idő sze­rint az élet­ben az a leg­szo­mo­rúbb, hogy a tudo­mány gyor­sab­ban hal­mozza fel a tudást, mint a tár­sa­da­lom a böl­cses­sé­get.” — Isaac Asimov

„- Emberarcú tár­sa­dal­mat! — Az állatarcú-, vagy a növény­arcú emberét?”

„Őrü­let, de van benne logika!” — Shakespeare után

„Nem én vol­tam! A rend­szer a hibás!” — sokat han­goz­ta­tott érve­lési minta

Ghosts of the Civil Dead (1988), Network (1976) — aján­lott filmek

„Az ide­ge­i­met rend­sze­re­zem / nem sze­ret engem a szer­ve­ze­tem. / Agyszerkezetem szisz­te­ma­ti­kus káosz, / reg­gel össze­szarta a meme­ti­kus kosz.” — pánkszöveg

„Az egy­sé­get nem kell tar­ta­nom, mert az egy­ség tart engem. Az egy­ség segít­sé­gé­vel oszt­ha­tok.” — Szabó Lajos

„Én vagyok az út, a való­ság, az élet” – Krisztus

Rendszer — rend. Talán a leg­na­gyobb gyűjtő­fo­ga­lom, ami alá beso­rol­ha­tunk min­den­féle emberi– (és nem emberi-) tevé­keny­sé­get és tör­té­nést. Amint a ter­mé­szeti jelen­sé­gek és álla­po­tok (egé­szen a tes­tünk műkö­dé­séig bezá­ró­lag), úgy rend­sze­re­sek az emberi elme ter­mé­kei, a kom­mu­ni­ká­ció, a nyelv, a gon­dol­ko­dás, az emlé­ke­zés, és az ez ezek­ből fakadó visel­ke­dés. A dogmák/filozófiák/eszmék, így a val­lás és az azzal össze­függő dol­gok mind rend­szer­ben vizs­gál­ha­tók. Amit hang­sú­lyoz­nék: egy rend­szer ana­lóg min­den másik­kal. Különböző témák­kal fog­lal­kozva, majd azo­kat össze­ha­son­lítva a rend­szer álta­lá­nos szel­lemi vetü­le­teit ismer­het­jük fel. A rendszerről/rendről való véle­ke­dé­se­ink hasonló értékeléséket/ítéleteket szül­nek ben­nünk bár­mi­lyen foga­lom érté­ke­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban. Ha valami bele­fér a rendszer-elméletünkbe, azzal azo­no­su­lunk, míg ami isme­ret­len és beso­rol­ha­tat­lan szá­mára, attól tar­tóz­ko­dunk, vagy egye­ne­sen elle­nez­zük. Mert félünk. Esetleg kül­de­tés­tu­da­tunk támad kiir­tá­sára, mert a rend­szer fenye­gető ellen­sége a hiba, ame­lyet annak bol­dog­sá­gos műkö­dé­sé­hez ki kell iktatni. Ha rendszer-szemléletünk, és álta­lá­ban habi­tu­sunk radi­ká­lis, akkor ennek kife­je­zé­sére választ­ha­tunk külön­böző fun­da­men­ta­liz­mu­sok között. Lehetünk mond­juk radi­ká­lis naci­o­na­lis­ták (vagy éppen anti-nacionalisták), radi­ká­lis val­lá­so­sak (anti-vallásosak), vagy radi­ká­li­san önző carpediem-figurák (eset­leg, rit­káb­ban, meg­szál­lott szentferenc-félék). A rend­szer szót meg­hallva fel­ötöl­het ben­nünk a gépies, mate­ma­ti­kai model­lek­kel és becs­lé­sek­kel meg­tá­mo­ga­tott idea. Valamikor a fel­vi­lá­go­so­dás kor­sza­ká­val, az ipari for­ra­da­lom kez­de­té­vel jelent­ke­zett komo­lyab­ban a mecha­nisz­ti­kus világ­kép, amely mintha a maga pom­pá­ját rég’ elvi­rá­gozta volna, mégis talán a leg­szí­vó­sabb utcai filo­zó­fi­a­ként, akár a róla való elmé­lyül­tebb, tuda­tos és rend­sze­re­zett gon­dol­ko­dás nél­kül is, de tartja magát. Ezt erő­síti a tudo­mány fogal­má­nak „meg­dicsőü­lése” (szé­les­kör­ben elis­mert és hasz­nált pót­val­lás) -, és ezt erő­síti a tudo­mányt magu­ké­nak val­lók közül rend­sze­rint fel­buk­kanó szán­dék, hogy „imá­dott­ju­kat” meg­fosszák gyen­ge­sé­gé­nek, azaz kor­lá­tolt­sá­gá­nak tényétől, de ezt erő­síti a tár­sa­dalmi rend glo­ba­li­zá­ló­dá­sá­nak mai képe (füg­get­le­nül a tár­sa­dal­mak loká­lis külön­böző­sé­ge­itől, ame­lyek egyre inkább díszítő­ele­mek­ként fun­gál­nak). Bár a mecha­nisz­ti­kus világ­kép nem is rossz keret — elég nagy sakk­tábla, hogy a rajta kiala­kuló izgal­mas hipo­té­zi­sek­kel akár egy ember­öltőn át elját­szunk. De a vele kap­cso­la­tos prob­lé­mák is újra­ter­melőd­nek. Nincs olyan rapid (mecha­ni­kus szem­lé­letű) rend­szer, amely min­den kér­dé­sünkre kielé­gítő választ nyújt­hatna. És nincs olyan val­lási– avagy eszmei-rend, amely min­den fel­buk­kanó isme­ret­len tényezőt meg­nyug­tató módon tudna integ­rálni — ezen ren­dek közé értve az (egy­szerűbb) mate­ma­ti­kát és logi­kát is, amely pedig az ember által eddig felfedezett/kiépített leg­ha­té­ko­nyabb kód­tábla. Hacsak el nem indu­lunk egy ‘nyitott/szabad rend­szer’ fogal­má­nak irá­nyába — amellyel kap­cso­lat­ban viszont az a harc­téri ide­ges­ség jelent­ke­zik, mint az „egy­szeri kívül­álló” és a „művé­szet beava­tott­já­nak” konf­lik­tusa. A szabad-rendszer gyen­ge­sé­gé­vel, sérü­lé­keny­sé­gé­vel együtt­élni kép­te­len riadt lény „igazi ren­det” kezd köve­telni, ami kicsit elkenve ugyan, de azt jelenti: „Haggyatok, nem aka­rok vál­tozni és alkal­maz­kodni! Közöd?”. Ha a „kívül­álló” — leg­in­kább egzisz­ten­ci­á­lis — érde­kei (vagy csak fel­té­te­le­zett érde­kei) úgy kíván­ják, a „túl­zott sza­bad­ság” rend­sze­ré­nek kép­vi­selői, mint az „ingyen­élő”, mate­ri­á­lis java­kat nem ter­melő művé­szek, hiba­for­rás­ként, az ő „sta­bi­labb” rend­sze­rét zavaró ano­má­li­a­ként tűn­nek fel szá­mára (klasszi­kus defi­ni­ció után kutatva meggug­liz­hat­juk a ‘bűn­bak’ kife­je­zést is). Magyarországon végig­te­kintve: mos­ta­ná­ban egyre-egyre elfo­ga­dot­tabb akár a művé­szet (kul­túra) porond­ján is a kan­ni­ba­liz­mus, avagy a hét­köz­napi fasiz­mus. Homo homini lupus est, ember ember­nek far­kasa, ver­seny van, valami őről­ni­va­ló­ból nincs elég. Vagy valami ilyesmi bla­bla, de a lényeg a rend és a sza­bad­ság szem­be­ál­lí­tása, amely képes olyan konf­lik­tust gene­rálni, ami hosszabb időre elte­reli a figyel­met a pri­vát bol­dog­ta­lan­sá­gok­ról. Mert a rend(szer), bár­mennyire szel­lemi foga­lom — elma­gá­nyo­sodva vissza­vágy szülőanyja kebe­lére, a maté­ri­á­hoz, a kéz­zel fog­ható, érzék­szer­vek­kel tapo­gat­ható dol­gok zsi­ge­ri­leg biz­ton­sá­gos­nak hitt vilá­gába, és ilyen fej­let­len álla­po­tá­ban maka­csul tagadja nemzőap­ját, a tisz­tán szel­le­mit (eset­leg magát A szel­le­met). Így eshe­tett, hogy a magány és elha­gya­tott­ság gyö­törte faj­tánk az erő mate­ri­á­lis meg­je­le­né­sét bál­vá­nyozza, a maguk nemé­ben leg­ha­té­ko­nyabb­nak és leg­menőbb­nek tar­tott civi­li­zá­ciós ered­mé­nye­ink pedig fegy­ve­rek és kato­nai rend­sze­rek (a cso­mag­ban: a leg­hús­ba­vá­góbb tak­ti­kai és stra­té­giai játsz­mák, cél­pont leküzdés-maximalizálás, rom­bo­ló­erő, vesz­te­ség­mi­ni­ma­li­zá­lás, na és per­sze min­den győ­ze­lem értelme: a haté­kony­ság szen­te­sí­tette erő­sza­kos zsákmányszerzés).

„Szálljanak le végre a masz­tur­bá­ci­ó­ról! Az szex vala­ki­vel, akit sze­re­tek!” Woody Allen

Az igaz­ság és a hite­les­ség a rész­le­tek­ben rej­lik.  — közmondás

Krisztust manap­ság nem feszít­jük keresztre. Viccelsz? A kereszt az a temp­lomba való való poros jel­kép, eset­leg jó lesz a gothok­nak, az „elve­te­mült” metá­lo­sok­nak, meg az egyéb mar­gi­ná­lis hagyo­mányőrzők­nek. Nem, Krisztust manap­ság (is) egy­szerűen elhall­gat­juk, mellőz­zük, hátat for­dí­tunk neki, elme­gyünk mel­lette. Akár ‘köz­vé­le­ke­dé­sünk­ben’ is, vagy poli­ti­kai– társadalmi-szerződések kere­té­ben. Aztán per­sze neki­esünk a gépe­ink­kel, rámegyünk lánc­talp­pal, rob­ba­nó­mo­to­ros fűrésszel, fúró­val, mar­ko­ló­val, beton­nal, kővel, béz­bó­lütő­vel, kés­sel, sok­ko­ló­val, szi­gonnyal, kézi­fegy­ve­rek­kel, fél­au­tó­ma­tá­val, egy­szerű elve­ken működő meg intel­li­gen­sen vezé­relt rom­bo­ló­szer­ke­ze­tek­kel, kémiai, bio­ló­giai és atomi halál­ne­mek­kel. Nem kell külö­nö­sebb show-elemekkel meg dra­ma­tur­gi­á­val bíbelőd­nünk, a rom­bo­lás avagy a gyil­ko­lás aktusa tökö­sen esz­té­ti­kus önma­gá­ban is. Lenyűgöző lát­vány. A megsemmisülés-finálé is meg­bíz­ha­tóan hozza azt, amit elvá­runk egy ilyesmi kvázi-tüzijátéktól. Már ha nem mi, fizi­kai valónk­ban és egzisz­ten­ci­á­lis létünk­ben, szol­gál­tat­juk a tűz­vi­rá­gok gyú­anya­gát, ugye. Akinek meg az áldo­zat sze­re­pet dobta a gép, az sze­gényke nem bírja a stra­pát, hát lema­rad a „nagy harc­ban” — a gyen­gék az evo­lú­ció vesz­te­sei, ergo mehet­nek a levesbe. Az ilyen gon­dol­ko­dást és visel­ke­dést illetően a leg­mé­lyebb pszi­chés moz­gató fel­tá­rá­sára már meg­al­kot­tuk a meg­fe­lelő kife­je­zést, úgy mond­juk: halál­fé­le­lem (hét­köz­na­pibb nevén, kitel­je­sü­let­len for­má­já­ban hív­hat­juk az isme­ret­lentől való féle­lem­nek is).

Az élet fenn­tar­tása, kiter­jesz­tése vagy védelme és teré­nek beren­de­zése nem tűnik ilyen leta­gad­ha­tat­lan, zsi­geri orgaz­mu­s­él­mény­nek („la petite mort”). Ahhoz az indu­latra pórázt kell vetni, sze­mé­lyi­sé­günk meg­is­me­ré­sét és meg­vál­toz­ta­tá­sát min­den kín­já­val együtt be kell vál­lal­nunk, ezzel kap­cso­lat­ban leg­alább hal­vány pozi­tív meggyőző­désre kell szert ten­nünk. És tanul­nunk kell, foly­ton új isme­re­tekre és elmé­le­tekre szert ten­nünk, azo­kat pró­bál­gatni, majd felül­bí­rálni, kiiga­zí­tani — szó­val művelőd­nünk kell, amíg csak élünk. Ha a sza­bad­ság fak­tora vala­hogy kima­rad belőle, a rend­szer — ter­mé­sze­té­nél fogva — az álla­ti­as­ság jegyeit mutatja fel, ha hosszabb ideig meg­ma­rad ket­rec­ben, szük­ség­kép­pen meg­va­dul. Mivel a káosz alul­ról fenye­gető réme taszít, min­denki vala­mi­féle rendre törek­szik, és bár az aktuális/lokális (eset­leg egye­te­mes) rend kri­ti­ku­sai és szel­le­mei, külön­böző fokon égő kül­de­tés­tu­dat­tal, de min­díg fel­buk­kan­nak, végső­so­ron kri­ti­ká­juk — akár aka­ra­tuk elle­nére is — csak egy „új rend” meg­szü­le­té­sét célozza. Ahogy látom, ez a „rend­szer­fel­is­me­rés — a fel­is­mert rend­szer töké­let­len­sé­gé­nek fel­is­me­rése — annak kri­ti­kai lebon­tása — új rend­szer alko­tása — annak töké­let­len­sé­gé­nek fel­is­me­rése — etc” zárt kör nagy vona­lak­ban jel­lemzi az embe­ri­sé­get, mind a közös tuda­tun­kat, mind az egyé­nit. Nagy vona­lak­ban, álta­lá­ban. Pedig a szi­gorú és zárt mechanisztikus-világmagyarázattal kap­cso­lat­ban ismer­jük Sir James Jeans angol fizi­kus 1937-es frap­páns meg­mon­dá­sát: „[…] az uni­ver­zum egyre inkább kezd hason­lí­tani egy nagy gon­do­lat­hoz, mint­sem egy nagy gép­hez”. Lehet, hogy még­sem ismer­jük (el).

„[…] a sza­bad­ság töké­le­tes rend­szere[…]” — Jakab apostol

„Rendet és sza­bad­sá­got! — Levegőt!” József Attila: Levegőt (Az áthú­zott szö­veg a vers korábbi cím­va­ri­á­ci­ója volt. Úgy tanul­tam, hogy azért vetette el, hogy az általa vál­lal­ha­tat­lan rend­párti esz­mé­ket val­lók nehogy saját pro­pa­gan­dá­juk  szá­mára lenyúlják.)

„Hol van a szél, ami­kor nem fúj?” — szállóige/graffiti

„A szél arra fúj amerre, akar. Hallod a hang­ját, de nem tudod, hon­nan jön, és hová tart. Így van ez min­den­ki­vel, aki a Szellemtől szü­le­tett” — János Evangéliuma

A szel­lemi fejlő­dés első lépcső­foka az ok-okozat/tartozik-követel/alá-fölérendeltség zárt RENDSZERÉNEK fel– és elis­me­rése. A bib­liai szö­veg az ember szá­mára ren­delt ok-okozati rend­szert ‘Törvény’-nek nevezi, erre ala­pul a régi-szövetség, ennek alá­ren­deltje a „testi-ember”. Akit a fizi­kai lét­fen­tar­tás állati ösz­töne hatá­roz meg és igaz­gat, ennél­fogva erköl­csi­leg kis­korú, tör­vé­nyek közé kell szo­rí­tani, ame­lyek áthá­gá­sát bün­te­tés követi. Ennek tel­je­sen meg­fe­lel­tet­hetően a „világi” tár­sa­da­lom a maga rend­sze­rét a ‘jog’ és a ‘törvények’-fogalmak körül cso­por­to­sítja, ezek alap­ján épül­nek fel az intéz­mé­nyei, mint pél­dául az ‘állam’, amely — akár­csak a bib­liai ‘Törvény’, bizo­nyos ural­mat gya­ko­rol alá­ve­tett­jei felett, szin­tén a bün­te­tés fenye­ge­té­sé­vel. Mivel az ennek a rend­nek való enge­del­mes­ség nem belülről fakad, a neki való meg­fe­le­lés által senki nem jut­hat töké­le­tes nyug­vó­pontra. Az egyén per­sze sok­féle foga­lom men­tén ala­kít ki maga szá­mára rend­sze­re­ket (vala­kik­nek pél­dául a művé­szet szó körül kris­tá­lyo­so­dik ki a leg­fon­to­sabb viszo­nyí­tási rend­szer és hivat­ko­zási alap, avagy világ­ren­de­zési szem­pont). De ezek a saját-rendszerek álta­lá­ban ugyan­azok­kal a tulaj­don­sá­gok­kal bír­nak, mint az emlí­tet­tek.  Ezeknek a rend­sze­rek­nek az alap­vető jel­lem­vo­nása, hogy lénye­gé­ben az ember fölött áll­nak, mint­egy „igába hajtva” őt, kri­ti­ká­juk ese­tén az ere­jük is szer­te­fosz­lik. Viszont a szel­lemi fejlő­dés követ­kező lépcső­foka a téte­les rend­szer meg­ha­la­dá­sá­nak szük­sé­ges­sége, illetve annak esz­köz­ként való fel­is­me­rése — így sze­repe a felet­tes ura­lom­ról kiszol­gá­lóvá kor­lá­to­zó­dik. Ha az ilyen érte­lem­ben alko­tott rend­szert, mint bir­to­kunk­ban lévőt illet­jük kri­ti­ká­val, erőt köl­csön­zünk neki. A bib­liai szö­veg­ben így jutunk el a ‘kirá­lyi törvény’-hez, amely csak és kizá­ró­lag a min­den­ség (Isten) sze­re­te­tét és ember­tár­sa­ink sze­re­te­tét neve­síti, erre ala­pul az új-szövetség. A „világi” tár­sa­da­lom rend­szer­szem­lé­le­té­ben jelen­leg sem­mi­féle meg­ha­la­dás nem mutat­ko­zik, sőt, a „jog­ál­lam” maxi­má­já­nak eddigi ered­mé­nyeit is újra meg újra támadja — ezzel kap­cso­lat­ban remek össze­fog­la­lást nyújt Francis Fukuyama: A tör­té­ne­lem vége és az utolsó ember című könyve, ebben a szerző a tár­sa­dalmi fejlő­dés elem­zése során a libe­rá­lis demok­rá­ci­áig jut, amely ugyan koránt­sem töké­le­tes, de „eddig még nem talál­tak ki nála job­bat” (Churchill). Ez a tár­sa­dalmi rend ugyan bizo­nyos pon­to­kon igyek­szik a ‘sza­bad­ság’ fogal­má­nak helyet adni, de lénye­gét tekintve ugyan­úgy a tartozik-követel elvet követi. Míg a valódi (szel­lemi) fel­éb­re­dés: a végső meg­ne­vez­hető cél, a SZERETET abszo­lút elis­me­rése, avagy a sze­re­tet végső cél­ként és alap­vető ren­dező­ként való fel­is­me­rése. A sze­re­tet sza­bad rend­szere önma­gá­ért való felelős­ség­vál­la­lásra képes­nek tekinti az embert, és arra, hogy kor­ri­gálja magát, a meg­bo­csá­tás és újra­kez­dés esz­kö­zét kínálja: a fel­té­te­lek nél­küli kegyel­met és elfo­ga­dást. Így válik az ele­mek­ből épít­kező ren­dező (elv), a zárt, töké­le­te­sen soha nem tel­je­sít­hető ‘tör­vény’, dina­mi­kus, az éle­tet szol­gáló rend­szerré, így jutunk el a [töké­le­te­sen] sza­bad SZELLEM-ig, amely magá­ban hor­doz és lét­re­hoz min­den rend­szert. És amely min­den tör­vény­sze­gésre konk­rét meg­ol­dást talál, az ellen­té­te­ket kibé­kíti, az elron­tott dol­go­kat meg­ja­vítja vagy úja­kat hoz helyet­tük létre^*7. Így jutunk a GYERMEKKOR-ból a FELNŐTT-ségbe. Ez az álla­pot az, ami­kor a ‘val­lás’ tény­le­ge­sen belső meggyőző­déssé válik / a belső meggyőző­dés válik tény­le­ges ‘val­lássá’. Ezt az álla­po­tot a bib­liai szö­veg az „igaz ember” vagy ért­hetőb­ben az „igazi ember” foga­lom­mal defi­ni­álja, aki­vel a sze­re­tet egye­sült, és így „irá­nyítja” vagy „vezeti”, ennél­fogva a tartozik-követel rend­jé­nek meg­sér­tése nyo­mán fel­lépő lel­ki­is­me­ret­fur­da­lást, avagy bűn­tu­da­tot, és az abból fakadó (meg)zuhanást nul­lázza. Ez a lel­ki­ál­la­pot sok­féle néven nevez­te­tik, talán az egyik leg­egy­szerűbb ezek közül a „egye­sü­lés Istennel”, „vissza­té­rés Istenhez”, de hasz­ná­la­tos még az „újjá­szü­le­tés” is.

Természetesen egy ilyen meggyőző­dés­sel ren­del­kező, ahhoz kap­cso­lódó ember is két láb­bal a föl­dön áll, ám belül sza­bad -  a „feltámadásba/teljes átváltozásba/tökéletességre jutásba” vetett remé­nye küzd a hét­köz­napi, rend­sze­res rög­va­ló­val, az öntu­dat­lan ösztön-állapotokkal, azzal az őrü­le­tes fel­is­me­rés­sel, hogy a teste igyek­szik a „maga útját járni”, végül is, hor­ri­bile dictu: szét­esni és ele­nyészni. Mivel a szel­lemi sza­bad­ság (aka „meg­vál­tott­ság”) álla­po­tá­nak az inten­zi­tása egy-egy sze­mély éle­té­ben nem állandó, tör­vény­szerű hát, hogy újra és újra létre kell hozni, illetve meg­erő­sí­teni. (A keresz­tény val­lás rítu­sai közül ennek jel­képe az „szentáldozás/úrvacsora”, mint a sze­re­tet­tel kötött (új) szö­vet­ség meg­újuló kife­jező­dése. És mivel a töké­le­tes­ség elérése még nem tel­je­sült, így a híve­ket nevez­het­jük „törekvők­nek” vagy „úton járóknak”.)

MINDEN AZ ALÁZATTAL INDUL

(Ahol véget ér a vitat­ko­zás, ott vissza­lo­pó­dzik a mennyország)

„Words are like bul­lets!” — South Park: With Apologies to Jesse Jackson

Ha nem léte­zik, miért keres­sük? — a jóságról.

[Jóság/tökéletesség/tisztaság/igazság/valódiság/realitás.]

Az egyik leg­ér­de­ke­sebb jelen­ség, hogy az embe­rek a ‘jósá­got’ kérik szá­mon egy­má­son. Így van ez, nem csak azok­kal szem­ben, akik magu­kat vala­mi­lyen kinyil­vá­ní­tott for­má­ban kötik a jóság­hoz, ámbár egy „val­lá­sos” embert könnyű szá­mon­kérni, külö­nö­sen cso­portba verődve, vagy „sokak elis­me­ré­sét magunk mögött tudva”. De így megy ez bár­mi­lyen dolog­gal kap­cso­lat­ban, ami­kor szá­mon­ké­rés merül fel. Ha ‘meggyőző­dé­sünk’, hogy nem léte­zik (nem létez­het) ‘igazi, szel­lemi érte­lem­ben vett jóság’ (töké­le­tes­ség), miért keres­sük égen föl­dön és a kiber­tér­ben egy­aránt? Miért tesszük akár öntu­dat­la­nul is (vágyott) kiin­du­lási és viszo­nyí­tási ponttá, miért hivat­ko­zunk rá? Hogy ez így van, egy egy­szerű, könnyen iga­zol­ható állí­tás. Rengeteg inter­ne­tes fóru­mot, a leg­kü­lön­fé­lébb témák­ban gyűlő kom­men­te­ket olvasva, furton-furt nagyon egy­szerű struk­túra raj­zo­ló­dik ki a sze­mem előtt: amennyi­ben a vitat­kozó felek nem képe­sek meg­ál­la­po­dásra jutni (fel­osz­tani egy­más között a szel­lemi léte­zés — és leg­fő­képp az elis­me­rés — tereit), erköl­csi hábo­rúba fog­nak. [Miért? Itt kerül elő a „thü­mosz” sze­repe.^*8] Véleményük, azaz az álta­luk támo­ga­tott cél/eszme/dolog meg­vé­dé­sé­nek érde­ké­ben — ami lehet akár két szá­mí­tó­gép­márka közötti elsőbb­ség eldön­tése, vagy egy-egy pre­fe­rált művé­szeti kife­je­zés­mód is akár -  előbb-utóbb (de inkább előbb, sőt, nagyon sokan azon­nal) eljut­nak a „szem­ben­álló fél „jó”-ságának, erköl­csé­nek, sza­va­hi­hető­sé­gé­nek meg­kérdő­je­le­zé­séig. Bár mond­juk egy blo­gon elég szo­kott lenni a helyes­írási hiba is mint olyan erköl­csi vétek, ami az „ellen­fél” sze­mé­lyi hite­lét eltörli, ezál­tal az általa védett tar­ta­lom hite­lét is meg­kérdő­je­lezi a „támadó” sze­mé­ben. Persze a jóság szá­mon­ké­rése manap­ság elég ciki, leg­in­kább az „érte­lem” szó­val helyet­te­sí­tik, ti. aki nem elég jó, azt úgy mond­ják: nem üti meg az elvárt „intel­li­gen­cia” mér­té­két — töké­let­len, amatőr, dilet­táns, nem PRO, tehát job­ban tenné, ha vissza­térne a játszószobába/melegebb égtá­jakra, a többi csi­mota közé, nem zavarva a fölnőt­tek fon­tos dol­gait. Miért nem rossza­ság­gal, vagy egye­ne­sen gonosz­ság­gal vádol­ják, „becsü­let­tel”, egy­mást? Mert ezektől a sza­vak­tól tar­ta­nak, talán érzik, ha ezt ten­nék, azon­nal kiszol­gál­tat­nák magu­kat a saját nyíl­ván­való erköl­csi íté­le­tük­nek — míg az intel­li­gen­ci­ára való hivat­ko­zás nem tűnik erköl­csi érték­íté­let­nek (intelligenca-rasszizmus?). Ha nem tet­szik a véle­mé­nyed, és kifogy­tam az érve­imből, sok­kal könnyebb azt mon­da­nom: te hülye vagy, kezi­csó­ko­lom. Hülyének tar­tani egy­mást, amo­lyan elfo­ga­dott, hét­köz­napi casus beli-ként épült be a köz­tu­datba. De aki mondja másra, az mondja magára. Aki valaki mást meg­ítél: önma­gát kár­hoz­tatja. Van erre a prob­lá­mára fel­ol­dás, ha rájö­vünk hogyan hasz­nál­juk ezt az egy­szerű meg­ál­la­pí­tást: ne ítélj, hogy ne ítél­tess. De ugyan már, miért ne ítél­het­nénk? Ítélet/döntés nél­kül szinte semmi tuda­tos­ság nem elkép­zel­hető. Talán más­hogy kel­lene gon­dol­kozni az íté­let ter­mé­sze­té­vel és mér­té­ke­i­vel kap­cso­lat­ban, hogy fel­old­juk a fel­szó­lí­tás para­do­xo­nát. Nem rossz fel­ve­tés ez ügy­ben, hogy úgy gon­dol­kod­junk és cse­le­ked­jünk mások­kal, ahogy sze­ret­nénk, hogy velünk kap­cso­lat­ban gon­dol­kod­ja­nak és tegye­nek. Így az íté­let a folya­mat békés ter­mé­szetű részévé válik, nem akasztja meg azt, és hogy létez­he­tik drá­mai, félel­me­tes for­mája is, talán el is felejt­het­jük. Máris köze­lebb kerül­tünk egy­más­hoz. És önmagunkhoz.

Beszélgettem nem­rég egy srác­cal, aki egy szá­momra rend­kí­vül üdítő állás­pon­tot han­goz­ta­tott: az embe­rek nem hülyék. Annyira rit­kán hal­lom ezt. Hát igen. Végül is az embe­rek nem hülyék, vala­mennyi min­den­ki­nek és min­den­nek jut: az érte­lem, az intel­li­gen­cia nem kisa­já­tít­ható egyes embe­rek, ember­cso­por­tok által, az érte­lem sok­kal inkább álta­lá­no­san jelen­lévő dolog a világ­ban, igaz, külön­böző mér­ték­ben. Ilyen módon beszél­he­tünk intel­li­gens rend­sze­rekről, a ter­mé­szet intel­li­gen­ci­á­já­ról, intel­li­gens gon­do­la­tok­ról, vagy akár intel­li­gens szoft­ve­rekről. Az intel­li­gen­cia réte­gei és szi­lánk­jai ott van­nak min­de­nütt, az ember csak fel­fe­dez és bir­tokba vesz belő­lük vala­mennyit. Szerintem a leg­in­tel­li­gen­sebb hoz­zá­ál­lás az, ha beis­mer­jük, hogy az érte­lemből mennyire keve­set bir­tok­lunk és bir­to­kol­ha­tunk, akár mint faj, akár mint egyé­nek. És azt is beis­mer­het­jük, hogy a tudá­sunk­nak (legyen akár egyéni, akár kol­lek­tív) semmi keres­ni­va­lója isteni pozí­ci­ók­ban. Ahogy a Saulból lett Pál talá­lóan zan­zá­sí­totta: „Ha valaki azt gon­dolja magá­ról, hogy ő már „tud vala­mit”, az az ember iga­zá­ban még sem­mit sem tud úgy, ahogy kel­lene.” Richard Feynman fizi­kus ugyan­ezt a gon­do­la­tot aktu­a­li­zálta, ami­kor azt mondta: „Aki azt gon­dolja, érti a kvan­tum­fi­zi­kát […], annak valami nyil­ván elke­rülte a figyel­mét.” (Btw: a leg­töb­bek­nek, akik fogyasz­tot­tak már vala­mi­lyen pszi­cho­ak­tív szert, mond­juk LSD-t, lehet­nek tám­pont­jaik, miről van itt szó.) Az intel­li­gen­cia álta­lá­nos (az embe­re­ket és magát az embe­rit is meg­ha­ladó) volta — már amennyit a világ­egye­tem eddig meg­is­mert szer­ke­zete is fel­mu­tat — meg­kérdő­je­lezi azt a szí­vó­san haj­to­ga­tott tételt, misze­rint meg­ha­lunk, és utána semmi nincs, soha többé. Túl egy­szerű állí­tás ez is, tudom, nincs benne semmi csel, de azért gon­dol­tam szó­lok. (Ámbár kétel­kedők­nek moz­gás­ban lévő frak­tá­lok néze­ge­tése is javallott.)

Lehet jönni per­sze a piros ásszal, amely a türe­lem fogy­tá­val min­den kés­he­gyig menő vitat­ko­zás­ban fel­buk­kan és borítja az asz­talt, a „csa­ka­zér­tis!” anti-tautológiai érv­vel: depe­dig de és de! Az embe­rek hülyék! Oké, viszont akkor min­denki az, és min­den hülye­ség. Ha ez igaz volna, ki állít­hatná ezt, ki dönt­hetne a kér­dés­ben? Egy hülye? Most hülyés­kedsz? :P

Bátyám vagy tíz éve meg­le­hető­sen heve­sen söpörte félre „gyer­me­teg isten­kép­ze­te­i­met”. Erre biz­to­san meg­vol­tak a maga végig­gon­dolt meggyőző­dé­sei. De mivel a mate­ma­ti­kát és az abból eredő logi­kát igen komo­lyan vette, elju­tot­tunk odáig, hogy sok­min­den­nel kap­cso­lat­ban kifo­gá­so­kat talál­hat, egy pon­ton viszont vége­tér a taga­dás — akár jogos és hasz­nos — logi­kai sze­repe: ami ‘van’, „annak vala­hol len­nie kel­lett azelőtt”, nem jöhe­tett létre az ‘abszo­lút sem­miből’ (mert az már ‘valami’). Ha tovább­ve­ze­tem: ahol most ‘semmi „van„‘, ott valaha ‘volt valami’ — és lesz is. Mert a  teret az idő — az időt pedig az állan­dó­ság alkotja. (Nézegethetünk csi­csás man­da­la­kát is, nem bánom.)

A FÉLELEM (az irat lezá­rása, anél­kül, hogy véget érne)

Ez így rend­ben is volna. De azért nehogy már a vak egye meg a bot­ját! / Ne egye már meg a vak a botját!

A féle­lem:

Nem is egy­mást ismer­jük meg/akarjuk meg­is­merni, hanem az előí­té­le­te­in­ket men­te­getni vagy megdönteni.

A még­na­gyobb félelem:

Mi van, ha nem is létezünk/nem is léte­zik meg­is­me­ré­sünk sze­mé­lye — csak előí­té­le­tei és azok men­te­ge­té­sei lak­ják a burkot?

Az epic féle­lem pedig:

És mi van, ha min­ket magun­kat sem lakik más, csak előí­té­le­te­ink men­te­ge­tési és azok meg­dön­tési kísér­le­tei? (Elég lehet-e ennyi? Ennyi van, pont?)

Te tudod — és én tudom. Mi tud­juk, csak én nem merem még.

Addig is, amíg kide­rül, mi is lesz az embe­ri­ség tolt-vont „nagy sze­ke­ré­nek” sorsa, és hogy képe­sek leszünk-e énün­ket meg­ha­ladó énként, egy­sé­ges orga­niz­mus­ként tekin­teni faj­tánkra, javas­lom hogy …-.–…, avagy S.Y.S.

Save Your Soul!

^*1:  de még mennyire! :) (Kiemelés tőlem.)

^*2: „Nézz a sze­medbe!” — Borsos János aka Edy Andere (The Corporation tag) alkotta kife­je­zés, az http://eddieandere.blogspot.com/ „nyelvi legó”-blog indító bejegy­zése, az ott közölt defi­ní­ció sze­rint annyit tesz, mint: „Légy őszinte magadhoz!”

^*3: Leomlott Babilon!: min­den szel­lemi sötét­ség vége — Jelenések Könyve

^*4: apo­kal­üp­szosz: görög szó, jelen­tése: lelep­lező­dés (tágabb érte­lem­ben: a jelen­sé­gek mögötti okok és össze­füg­gé­sek kiderülése)

^*5: a magam részéről kemé­nyen meg­küz­döt­tem, hogy a val­lá­sos nyelv­től meg­sza­ba­dul­jak, illetve hogy azt vala­hogy meg­sze­li­dít­sem, meg­ta­lál­jam a helyét a kife­je­zési esz­köz­t­áram­ban. Pl. Károli Gáspár vere­tes stí­lusa ugyan remek tol­vaj­nyelv egy keresz­tény cso­por­ton belül, de azok felé, akik nem „beava­tott­jai” ennek a kom­mu­ni­ká­ci­ó­nak, már-már olyan fokú meg­ér­tés­beli zavart képes okozni mintha ide­gen nyel­ven beszél­nénk, sőt sok­szor a saját magu­kat sem tud­ják maguk­nak lefordítani.

^*6: Fenevad, vad­ál­lat: tár­sa­dalmi rendszerekre, illetve a mögöt­tük lét­re­jövő hiá­nyok össze­fog­la­lá­sára hasz­nált bib­liai jel­kép, amely­nek „fene­sége” és „vad­sága” az élő­lé­nyekre gya­ko­rolt pusz­tító hatásra utal. (Az Jelenések Könyvében utol­só­ként emlí­tett fene­vad száma a köz­ked­velt 666, és talán keve­sen tud­ják, de a hét­fejű sár­kány szin­tén nép­szerű figu­rája is innen szár­ma­zik.)  — Dániel Könyve, Jelenések Könyve

^*7: v.ö.: „Jézus Krisztus eltö­rölte a halált” (Más for­dí­tás sze­rint: „meg­sem­mi­sí­tette a halál ere­jét” — a sze­re­tet foly­to­nos­sá­gá­nak aka­dá­lyát, a leg­ki­sebb dol­gok­ban jelent­kező halá­lok­tól a konk­rét fizi­kai meg­sem­mi­sü­lé­sig). — Timóteus 2. levele

^*8: thü­mosz: görög szó, jelen­tése: lélek, szív (mint az érzel­mek, szen­ve­dé­lyek szék­he­lye), érzü­let, érzés, érte­lem. Az elis­me­rés utáni szen­ve­dé­lyes vágyat, az igaz­ság­ér­zet kielé­gí­té­sé­nek vágyát kap­csol­ják még hozzá.

[2.]

The Corporation: Úrhajó

Az Egyszerű Többség-re a The Corporation egy templom-parafrázist talált ki: a Műcsarnok egé­szét egy temp­lommá ala­kít­juk. Az ötlet lényege első­sor­ban szel­lemi, kevés fizi­kai kive­tü­lés­sel bír, ame­lyek a gon­do­lat egy­sé­gé­hez képest a tér­ben inkább jel­zés értékűek: ennek a temp­lom­nak a meg­pil­lan­tás­hoz szük­sé­günk van némi „felhőbe-alakzatokat-képzelni”-készségre. A temp­lom gon­do­lata szinte egy­szerre szü­le­tett meg négyünk­ben, egyet­len ellen­ve­tés nél­kül tud­tunk bele­he­lyez­kedni az elkép­ze­lésbe. De mi az, hogy temp­lom? Miért pont temp­lom, egy­ál­ta­lán minek ide temp­lom? Hogy jövünk ahhoz, hogy „kisa­já­tít­suk” magunk­nak a Műcsarnokot — mégha csak (könnye­dén igno­rál­ható) idea szint­jén is — ráadá­sul egy olyan bemu­tató alkal­má­val, ami tizenöt cso­port részt­vé­te­lé­vel zaj­lik. Még csak alap­vető ter­ve­zési fázis­ban jár­tunk, éppen hogy ismer­tet­tük rövidke pre­zen­tá­ci­ón­kat a cso­por­tok elkép­ze­lé­seit bemu­tató gyű­lé­sen, ami­kor meg­kap­tuk az első kri­ti­kai han­go­kat — vala­mely művész­tár­sa­ink­tól, misze­rint „ebben a temp­lom­ban én nem aka­rok részt venni!” — vagy valami hasonló módon, a pon­tos kife­je­zé­se­ket nem tudom: mivel nem nekünk mond­ták. Helyesebben: nekünk nem mond­ták. Aztán kurá­to­ra­ink is meg­fo­gal­maz­tak — némi­képp’ óva­to­sab­ban a maguk hm.. aggo­dal­mát a dolog­gal kap­cso­lat­ban. Egyik per­for­ma­tív ötle­tünkre, ame­lyet a kon­cep­ció valami kis mel­lék­mon­da­ta­ként, e-mailben ter­jesz­tet­tünk elő nekik, misze­rint: „papot aka­runk ins­tal­lálni”, pél­dául a követ­ke­ze­tes és éles: „nem akar­juk, hogy papot ins­tal­lál­ja­tok!” fel­szó­lí­tást küld­ték vissza. Ahogy a lefelé for­dí­tot kereszt bár­mi­lyen fel­hasz­ná­lási módja ellen is óvást emel­tek.  Pedig a templom-szimbólum a szinte töké­le­te­sen deszak­ra­li­zált, sőt, álta­lá­ban anti-klerikális, (nyugat)európai gyö­kerű (magas)művészeti-kulturális szel­lemi közeg­ben is sok­szo­ro­san hasz­nált és hasz­no­sí­tott. Nem beszélve a temp­lom­mal kap­cso­la­tos egyéb jelekről, mint pél­dául az oltár, vagy a hagyo­má­nyos szak­rá­lis for­ma­vi­lág­ból átemelt oltárkép-típusú fes­té­szeti meg­ol­dá­sok, az épí­té­szeti uta­lá­sok a temp­lomi hajókra, aztán az a ren­ge­teg egyéb fel­hasz­ná­lási mód, amely a szak­ra­li­tás külön­féle vetü­le­te­iből merít, akár a per­for­man­szok­ban, előa­dá­sok­ban, a vég­le­te­kig szét­cin­cálva a val­lás vilá­gát, a papi ruhá­kat, a rítu­so­kat, kife­je­zé­se­ket, a kato­li­kus mise imi­tá­ci­ó­já­tól a ter­mé­szeti népek vallásos-mágikus jele­i­nek kisa­já­tí­tá­sáig, az észak– és dél-amerikai indi­á­nok, afri­kai tör­zsi rítu­sok, a vudu-mágia, a sámá­niz­mus, a keleti val­lá­sok, külö­nö­sen a budd­hiz­mus (felül­rep­re­zen­tálva a tibeti ágat), a Zen, a Tao, a hin­du­iz­mus, az ani­miz­mus, az ókor letűnt hit­vi­lá­gai — meg kis­mil­lió egyéb kul­túra és kul­tusz  szel­lemi– és for­ma­kin­csé­nek fel­hasz­ná­lá­sáig. Egyszerűen fel­so­rol­ha­tat­lan. Talán nincs is olyan val­lás­sal kap­cso­la­tos elem, amit ne remi­xel­tek volna. A pop-kultúráról, vide­ók­lip­pekről, rek­lá­mok­ról, fri­vol, vagy akár totál­por­no­gráf fel­hasz­ná­lá­sok­ról, a kor­társ szín­ház– moz­gás– és előa­dómű­vé­szetről, az iro­dal­mom­ról, és (kiemel­ten) az elekt­ro­ni­kus zenei par­ti­kul­tú­rá­ról (pl. a pszi­he­de­li­kus trance  irány­za­tok­ról) szót se ejt­sünk: a lista hossza meg­ál­lí­taná az agyműködést…

Hiába nem tudunk újat mon­dani az ötlet­tel, úgyan­így az ellen­ve­té­sek, kri­ti­kák és félel­mek sem változnak. :)

Szenteleki Gábor a The Corporation belső leve­le­zé­sé­ben, álta­lá­nos­ság­ban az ilyesmi érzel­mek­kel kap­cso­lat­ban, a meg­ne­mér­tés és eluta­sí­tás szellő­jé­nek legyin­tése után, így fogal­ma­zott: „Ha világ­né­zeti ügyek keve­red­nek a művé­szet­tel, akkor nem árt az óva­tos­ság. Érde­kes nem? Legyél vala­mi­lyen, úgy hogy sem­le­ges­nek látszódj.”

Talán azzal lépünk át vala­mi­féle (fél­re­ér­tett) ‘fel­vi­lá­go­sult’ határt, hogy mi „komo­lyan gon­dol­juk” a dol­got. :) Komolyan — amennyi­ben tény­leg mind a négyen ren­del­ke­zünk keresztény/keresztyén kötő­dé­sek­kel múl­tunk­ban és jele­nünk­ben egy­aránt, sőt külön­böző módon egyéni művé­szeti alko­tá­sa­ink­ban is. Mátrai Erik a római-katolikus rítus részese, művé­sze­té­ben olyan mun­kák­kal jelent­ke­zett, mint pél­dául a „Tövis Krisztus”, a „Szögesdrót-Krisztus”, külön­böző hagyo­má­nyos fest­mé­nye­ket fel­dol­gozó videó-ikonok, pl. a „Stációk” című tizen­négy darab­ból álló soro­zata, „A Vörös Tenger ket­té­vá­lasz­tása”, ami egy nagy­sza­bású audió-vizuális ins­tal­lá­ció, dip­lo­ma­mun­kája a „Barracasi mise” elne­ve­zésű három­csa­tor­nás videó-installáció, a „Teremtés” című videó, stb. Borsos János, aki az újke­resz­tény irány­za­tok és szel­le­mi­ség által érin­tett leg­in­kább, több bibliai-téma fel­dol­go­zá­sát is elkö­vette, sokat ezek közül fele­sé­gé­vel, Lőrinc Lillával közö­sen: „Kereszt-akció”, ez egy elekt­ro­ni­kus zené­vel kísért per­for­mance, „János mutatja sebeit Krisztusnak”, ami egy videó-installáció, a lézer­fé­nyek­ből készült „Szentháromság modell”, „Omega Akták”-blog, amin illuszt­rá­ci­ó­kat pub­li­kál, „TOYOTA=SÁTÁN” című képe, „Giovanni Battista”-alteregó meg­al­ko­tása, „Szomália calls”-plakátok, „Protestánsok geren­dája” objekt, stb. Szenteleki Gábor, aki közü­lünk a leg­in­kább magán­ügy­nek tekinti meggyőző­dé­sé­nek kife­je­zé­sét, ugyan sem­mi­lyen konk­rét for­mai kive­tü­lés­sel nem utalt sze­mé­lyes ‘val­lá­sos­sá­gára’, de a szel­lemi kér­dé­sekre és prob­lé­mákra való rea­gá­lás erő­sen kita­pint­ható fes­té­sze­té­ben, a keresz­tény hagyo­má­nyokra talán leg­in­kább néhány cím­vá­lasz­tá­sá­ban ref­lek­tált: „Boldogok”, „M. a mennybe megy”, „Gránátalmák”, stb. Én, aki talán a leg­szélső­sé­ge­seb­ben ugrot­tam fejest a val­lásba mint­egy húsz éve, kb. tíz évnyi napi szintű bib­lia­ta­nul­má­nyo­zást és (főként előa­dá­sok for­má­já­ban) szá­mo­lat­lan órá­nyi rend­sze­re­zett teo­ló­giai tanul­mányt, közös­ségi önkén­tes mun­ká­kat és „isten­tisz­te­le­tet” foly­tat­tam,  elég sok kal­lig­rá­fi­ám­ban dol­goz­tam bib­liai ver­sek­kel, illetve azok ins­pi­rá­ci­ó­já­ból kiin­duló szö­ve­gek­kel, illetve sok egyéb tex­tu­á­lis és videó-alkotásomban sze­re­pelt fel­is­mer­hetően a Biblia, mint ihlető elem, vala­mint több száz kis­mé­retű, raj­zot és digi­tá­lis képet készí­tet­tem ilyen témák­ban (ez utób­biak 99%-a sem­mi­lyen hiva­ta­los avagy intéz­mé­nye­sült művé­szeti tér­ben vagy közeg­ben sem sze­re­pelt), eze­ken kívül elekt­ro­ni­kus zenei tény­ke­dé­sem­ben sok hang­min­tát hasz­nál­tam, külön­böző keresz­tény pré­di­ká­to­rok mon­da­ta­i­ból. A The Corporation művé­szeti szer­ve­zet viszont — leszá­mítva az Anno Domini — Az Úr évé­ben című Finita la Commedia-The Corporation 2004-es közös, Millenáris Teátrum-beli pro­duk­ci­ó­ját — 2010 nya­ráig nem jelent­ke­zett a keresz­tény­ség­hez — ha csak átté­te­le­sen is — köt­hető közös művel, ami­kor elké­szí­tet­tük a cso­port acél emb­lé­má­ját, rajta a „Légy igaz!” gra­ví­ro­zás­sal (min­den­fajta szi­gorú „dog­ma­ti­kus egyez­te­tés” nél­kül), és akár­csak az Egyszerű Többség-en, „bele­dob­tuk” a kiál­lí­tó­tér falába.

Jogosak-e az emlí­tett (és hasonló) kri­ti­kai han­gok, illetve mik is ezek pon­to­san? Mik lehet­nek a kri­ti­kák egy fia­tal művé­szek­ből álló csa­pat­tal kap­cso­lat­ban, akik a huszon­egye­dik szá­zad ele­jén téma­vá­lasz­tá­suk­ban az „anak­ro­nisz­ti­kus keresz­tény” hal­maz­hoz nyúlnak?

A füg­get­len­sé­gükre büszke (álta­lá­ban hoz­zánk hason­lóan szin­tén fia­tal) művé­szek és íté­szek között a val­lási türelmetlenség/bunkóság vád­jai azok len­né­nek, ha mi egy val­lást, fele­ke­ze­tet, egyházi/hatalmi) szer­ve­zet, netán tit­kos szek­tát, annak állás­pont­ját kép­vi­sel­nénk eset­leg cso­port­ként ilyes­mit alkot­nánk. És azok len­né­nek, ha akár­mit tehet­nénk (az egy­szerű) több­ség aka­rata elle­nére, ha képe­sek vol­nánk „meg­erő­sza­kolni” bárki sze­mé­lyes meggyőző­dé­sét, illetve azon meggyőző­dé­sét, hogy neki pedig olyanja nincs, vagy arra szük­sége sincs. De nem vagyunk képe­sek — de még ennek fel­ve­tése is hajmeresztő/morbid szá­munkra. Ilyen vádak­nak még csak az árnyéka sem vetül­het ránk: hacsak a rólunk alko­tott fantom-elképzelésre nem. És nem is tit­ko­lunk sem­mit ebben a pro­jek­tünk­ben: ez az, ami­nek mond­juk, ez egy templom-parafrázis. Gondolati és alko­tómű­vé­szeti kísér­let, játék azok­kal a for­mai ele­mek­kel és szel­lemi töl­té­sek­kel, ame­lyek­hez min­ket sze­mé­lyes emlé­kek és meggyőző­dé­sek fűz­nek. És per­sze — szá­munkra — egy­ben több is, mint játék: útke­re­sés. Annak kere­sése, hogy találhatunk-e mes­ter­sé­günk, a művé­szet kere­tei között dina­mi­kát, sza­bad szel­le­met a ránk ható, min­ket ins­pi­ráló szim­bó­lu­mok és szel­lemi kódok fel­hasz­ná­lá­sá­val — elérhetünk-e valami való­dit: akár a magunk elne­ve­zé­sé­vel „iste­nit”? Van-e élet pél­dául — az álta­lunk is eluta­sí­tott — egyéb játé­ko­sok után/mellett, akik vissza­él­tek és élnek ugyan­ezen for­mák­kal, kife­je­zé­sek­kel, illetve lehetséges-e kap­cso­lódni azok­hoz a játé­ko­sok­hoz, akik nem a művé­szet mára már kicsit túl is har­colt sza­bad­ság­esz­mé­nyé­nek ernyője alól szem­lélőd­nek, hanem kissé hagyo­má­nyo­sab­ban — ha úgy tet­szik mara­dib­ban — követ­nek rítusokat.

Kritikák érhet­nek min­ket azért, mert „unal­mas és meg­ha­la­dott” amit teszünk. Alapvetően az. Akárcsak gye­rek­nek meg felnőtt­nek lenni, sírni és nevetni, gon­dol­kozni és beszél­getni, spor­tolni és szur­kolni, dol­gozni, kutatni, mecha­niz­mu­so­kat fab­ri­kálni, zenélni, sze­rel­mes dalo­kat éne­kelni, vagy sze­ret­kezni. Netán enni. (Vagy meg­halni.) Van, aki eze­ket a tevé­keny­sé­ge­ket is kri­ti­ku­san mére­geti. Miért is ne tehetné meg?

De hogy a The Corporation „Úrhajó” című mun­kája konk­ré­tan micsoda és hogyan hat: ennek eldön­tése job­bára úgy­sem a mi dolgunk.

The Corporation, .page. – 2011.